|
Témaindító hozzászólás
|
2014.07.28. 15:27 - |
A legkülső falon belül lévő aprócska falu. Itt elég szegényes az élet, a tehetősebbek inkább más helyekre költöznek, lehetőleg minél közelebb a központhoz és a biztonsághoz.. Az itt élők közül sokan mennek katonának a kevés munkalehetőség vagy családuk elvesztése miatt. Akik dolgoznak, azok is többnyire kisebb boltokban, a postán, vagy az áttört fal visszaállításán munkálkodnak. A néhány óriástámadásnak köszönhetően legtöbben elvesztették itt valamelyik családtagjukat, ha nem többet, így az emberek nem nagyon bíznak a jövőben. Ennek ellenére, és a külvilág közelsége, valamint a kíváncsiság miatt sokan csatlakoznak a Felderítő Egységhez. |
[159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Útját rögtön a sajátjára formálta. Hosszú lábai vitték előre tudta nélkül, miközben fürtjeivel játszadozott. Legbelül szidta magát, szért amit tett, nem lett volna szabad, ő még is megtette. Zavart látott a férfiakban nem pedig magabiztosságot, amit épp várt. Semmi terve, semmi jövője nem volt a jelenlegi pillanatba, azt tehette hogy most is egy kicsit kémlel a parancsnok után, így egy kerülő útvonalon átjutott arra az útra amin várható volt, hogy megjelennek. A falhoz simult és lecsúszott a tövébe. Nem hívta a felnőtt élet, sőt benne mindig is megmaradt a játékos és elfedhetetlen éne.
Nem jöttek, pedig ő csak várt, még mindig felejthetetlen volt kiskorai élménye, hogy valamikor velük játszhatott. Erősen ismét arra a megváltoztathatatlan dologra gondolt. Szeretett volna átálni, a felderítő egységhez, meg volt rá benne az érzet, a kitartás és bátorság, ám már késő volt, nem dönthetett. Ismét a jelen elé nézett és fülelt közben hátha meghallja a számára ismerősen csengő hangokat. Karját kezdte feszíteni, látni akarta, hogy mire menne gyakorlásokkal, izmai erejének növelésével. Ellazította őket és leengedte maga elé, komor arcot vágva.
|
- Umm, én is örvendtem... - motyogtam magam elé, mikor a lány ellépett mellőlünk.
Oliverre pillantottam, és sokatmondó tekintettel fordítottam felé fejem.
- Ez... Érdekes volt - nyögtem ki, keresve a megfelelő szavakat, bár még ez sem fedte teljesen az igazságot.
Egyébként se nagyon tudtam volna mit kezdeni ezzel a helyzettel, hát még a mai nap után... Igazán úgy éreztem, hogy minden összejött, és a fejem egyre nehezedett, mintha valaki fejbevágott volna, aztán még rám is lép megkoronázva az egészet. Tulajdonképpen mást sem akartam, csak túl lenni a napon, és lehetőleg a legtöbbet elfelejteni belőle. Erre a megfelelő gyógyír tudomásom szerint a pia, bár nem mintha annyira iszákos volnék, de azért nekem is lecsúszik egyszer-egyszer valamennyi.
- Én most legszívesebben megcéloznám a kocsmát - jelentettem ki. - Félre ne érts, nem vagyok alkoholista, csak nehéz napom volt. Velem jössz? - kérdeztem Olivertől. |
Úgy tűnik kicsit meg vagy illetődve Oliver.- Bökte ki. -Pedig nekem kéne...
Kezét háta mögé csúsztatta majd összekulcsolta ujjait. Sarkaira eresztette a testsúlyát ismét alig tudott megszólalni. Torkából nem jöttek a kicsiny szavak, amiknek most nagy szükségük lett volna. Belegondolt hogy mik lesznek ezután, miként alakul a jövőjük, bár két tételt is kitett maga elé, az egyik jó volt, a másik ez esetben a rossz. Mellékesen megjegyezte, hogy bármit felajánlana mások életéért, még a magáét is. Erős volt, lehetett látni rajta.
A kabát alatt megfeszült pólón még halványan kirajzolódtak edzett hasizmai és telt nőies vonásai. Egy lassú mozdulattal gyengédel a füle mögé helyezett egy korom fekete fürtöt és figyelte a férfiakat. Beállt köztük a kínos csönd és ezt neki kellett volna valahogy megszüntetni. Az idő telt...
Esetleg még találkozhatnánk valamikor. Örvendtem önöknek. Frey parancsnok és Oliver...-Nem tudta a rangját ezért nem mondott semmit. Egyszerűen csak lassan elsétált és a hátuk mögött még húzott egy szerelmes kis mosolyt és ajkaiba harapott. |
Mivel nincs jobb dolgom, felajánlottam Freynek, hogy elkísérem, bárhová is menjen. Félúton elvesztettem ugyan a fonalat, hogy miről kezdett el beszélni nekem, de nem akartam udvariatlannak tűnni, elvégre mégiscsak a felettesem, így inkább tettettem, hogy figyelek. Néha érdeklődő pillantásokat vetettem rá, egyébként az utcát figyeltem. Egész kellemes volt így, hogy mindenki hazament és már jócskán sötétedett.
Néha ki kéne jönni sétálni így estefelé.
A lány ettől függetlenül is váratlanul bukkant fel. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem lennék ott, de Frey oldalbabökése nem hagyott választást, muszáj volt a lány szemébe néznem. Egyébként egész szép szemei voltak. Bal kezem a zsebembe tévedt a késhez, nem ártó szándékkal, csupán megnyugtatott a tudat, hogy ott van a helyén, miközben másik kezemet a lány felé nyújtottam. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, de ha már így elkezdtem játszani az udvariast, nem hagyhatom abba.
- Oliver. Ö-örvendek. |
Épp Oliverhez beszéltem, mikor egy lány libbent elénk. Kissé meglepetten pillantottam le rá így is, de mikor közölte, hogy "nagy rajongóm", szemöldököm ráncolva hátrébb léptem egyet. Eléggé zavarba jöttem, de tudtam, mások előtt osztagvezetőként nem viselkedhetek így.
- Öhm, örvendek a találkozásnak.. Tulajdonképpen még senki sem mondta ezt, igazán... kedves tőled - nyögtem ki, mikor végre sikerült összeszedni a gondolataimat.
Azután folytatta, hogy szívesen csatlakozott volna hozzánk.
- Én is szívesen láttalak volna köztünk - folytattam valamivel összeszedettebben.
Most, hogy ismét ura voltam a helyzetnek, legalábbis fejben, jutott időm felmérni a velem szemben álló lányt. Hosszú, vállára omló fekete haja és hamiskásan csillogó aranybarna szemei voltak. Majdnem olyan magas volt, mint én, de pár centi még így is volt köztünk.
Szemeim sarkából Oliverre pillantottam, várva, hogy ő is mondjon valamit, ha más nem köszönjön, még mielőtt kínossá válik a hirtelen beállt rövidke csönd. Jelzésként finoman oldalba böktem a könyökömmel. |
Telt ajkaiba harapott, mikor szeme elé kerültek. Csak emlegetnie kellett és ott temett a parancsnok és segédje is. Eláltak szavai megfékezése közben próbált nem bámulni rájuk, ám ez nem igen sikerült. Nem sokkal lehettek nagyobbak nála, méretben és korban is, ami megint csak előny volt számára. Sóhajtva visszaforult az asztalhoz, és letett mindenről, ugyan is nem volt meg benne a kellő bátorság, hogy megszílítsa őket. Meghát a rangja sem volt egy fényes, hisz csak nem állnának szóba egy ilyen falvédő kadéttal. Csenben megült a maga helyén és folyamatosan rágta a belső arcát, feszítve helyzetén. Félt.
A kapuk becsukódtak a jövője előtt, de még volt rá mód, hogy megtegye amit meg kell, újra visszafordult, kevésbé látványos módon követte útvonalukat a szemével és közben gondolkozott a tervén, hogy hogy kerülhetne szembe velük. Vett egy mély levegőt majd felállt és elindult. Odaérve hozzájuk halkan, és biztosan megszólalt.- CÜdv, én Kumasaka Rieko vagyok, uram, nagy rajongója. - Húzta kicsit mosolyra a száját, majd ismét komoyl arcot vágott.Egyszerűen nem talált szavakat, amikkel kifejezhetné jelenlegi helyzetét. Valamennyire némán állt majd ismét megszólalt. - RTerveim szerint magukat választottam vona, de sajnálatos módon ide kerültem...- Hazudott hatásos módon, ugyanis észre se lehetett venni, hogy füllent. Aranybarna szemeivel végigpillantott mindkettőn. Várta a reakciójukat. |
Végül sikerült minden cuccomat összekaparnom az íróasztalomul szolgáló kis tölgyfaasztalról.
- Hagyd csak a hivatalos megszólítasokat, már nem vagyunk... szolgálatban - mondtam furcsállva a szot. Kissé ugy hangzott, mintha egy rendőr mondta volna, de jobb kifejezést nem találtam. Megindultam az ajtó felé ellépve Oliver mellett, majd szélesre tárva azt kiléptem rajta. A vállam fölött hátrapillantva nyugtáztam, hogy követ. Kulcsra zártam magunk mögött az ajtót, és ismét elindultam, bár nem volt konkrét célom, hogy hova szerettem volna menni. Kiléptünk a főépület kapuin. Pár lépés után lelassítottam, majd megálltam.
- Merre szeretnél menni? - kérdeztem, elvegre nekem teljesen mindegy volt. |
Csendben hallgattam, amíg a parancsnok végigmondja. Valahol egyetértettem vele, nem tudtam elhinni, hogy a fejesek annyira nagyon elfoglaltak lettek volna, hogy ennyit sem tudnak elintézni. Nem mintha nagyon jártas lettem volna a főnökeim napirendjében, de hogy pont engem kellett kiszúrniuk?
Néha egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, amíg beszélt. A nyomtatvány volt nem rossz ötlet, de elég volt a kiképzésem ahhoz, hogy felmérhessem, hány hanyag disznó van átlagosan tíz emberben, és az arány nem túl biztató.
Mikor Frey végzett, a fejemet kissé félrebillentve rántottam egyet a vállamon. Ha ő ennyire közvetlenül kezdett hozzám beszélni, én miért ne reagálhatnék kicsit barátiabban?
- Nincs... más dolgom. - Nyeltem egyet, mielőtt hozzátettem: - Akkor... e-engedelmével...
Megvártam a válaszát, hátha azért meggondolja magát és mégis eszébe jut, hogy valami életbevágóan fontos dolgot elfelejtett. Ezekkel a fejesekkel sohase lehessen tudni... |
Tisztában volt azzal a ténnyel, hogy ugyan abban a faluban van most, mint a híres Frey parancsnok, akitől mellesleg lángra lobban egy ilyen lány szíve. Mégse tudta hol kereshetne, de ha még tudta volna is, akkor se tudott vona megszólalni. Gyáva volt és ezért is áll a falon belül katonának; Testileg gyenge, ám lelkileg több volt benne mint puszta akarat, a düh és a bátorság hajtotta előre és felhozta újra s újra azt a gondolatot, hogy miért nem állt a felderítők közé akkor. Mostanra már erős lett és testedzett, ráadásul itt áll a legbelső falon belül.
Mélyen maga elé sóhajtott majd elindult egy maga által kijelölt útvonal, mellyel egyre közelebb ért a falu központjához és már az emlékek is újra feltűntek. Valamilyen halkan is de hallotta hogy valahol itt tartózkodik a parancsnok, megtagadta a vágyait, nem ment az épülethez aminek mostantól tudta a helyét, egyszerűen csak leült egy azzal szemben levő kis fogadó elé és várt. Nem ivott és nem evett, mégis megtartotta az alakját.
Hunyorítva bámult maga elé és nézte a sötét elől "menekülő" embereket, akik egyre fogytak az utcáról. Még gyerekek hancúroztak az árokban összegyült sekély pocsojában, amin el is mosolyodott. Hirtelen azok kezdtek el járni az eszében, hogy ő valószínüleg nem éli meg az anyaságot, akkor is ha a falon belül és.
Megrázta a fejét, hogy visszatérjen a jelenbe s ezzel kibontotta laza felfogású copfját mely aztán lazán vállára borult, mint egy sötét lepel. Hátradőlt a széken majd egyik kezével maszírozni kezdte az arcát, szemeit. Lassan pislogni kezdett, álmosodott, de még kitartott amellet, hogy lássa a parancsnokot, vagy az egyik segédjét. Ígyhát várt... |
- Nem rossz ötlet, én is gondolkoztam rajta, de kissé macerás lenne mindenkit egyesével végigkérdezni. Másik lehetőségként kiaggathatnánk egy falra egy nyomtatványt, és mindenki beírhatná, hová akar menni, csak nem mindenki venné észre vagy venné a fáradtságot, hogy kitöltse... Persze más módszert nem nagyon találtam, így elég nagy valószínűséggel a kettő közül valamelyiket, vagy párhuzamosan mind a kettőt alkalmazhatjuk... - mondtam, leginkább magamnak, bár ezzel félig válaszolva is Olivernek.
- Ne haragudj, ez nyilván nem a te problémád. A felettesekkel már beszéltem, de mindig kitérnek a válasz elől, de gondoltam még egyszer rákérdezek. Arra számítottam, hogy majd valamelyikőjük lejön, de mit is vártam...? Egyiküknek sem fér bele az egójába hogy letolja ide a... - Oliverre pillantottam, ahogy tudatosult bennem, hogy ép mindkettőnk feletteseit szidom, ráadásul egy majdhogynem vadidegennek, nyilvánosan.
- Bocs, ez csak az én eltúlzott véleményem. Lényeg a lényeg, velük kell majd beszélnem, de köszönöm a tanácsot, és hogy idefáradtál. Mivel más gondom nem nagyon akadt, szerintem végeztünk. Legalábbis én mindenképp. Veled mi a helyzet? - kérdeztem valamivel barátságosabb hangnemre váltva, miközben összeszedtem a cuccaimat, és egy mappába csúsztatva a papírokat felálltam a székből. Megígazítottam, majd ismét a fiúra pillantottam. De bunkó vagyok... Még csak hellyel sem kínáltam. Nem mintha lenne az enyémen kívül más szék is az irodában, de... |
Kissé megdöbbenten próbáltam befogadni, amit a férfi mondott. Tényleg ebben kellett volna segítenem? Az első ötlet, ami eszembe jutott, az volt, hogy talán végig kéne kérdezni mindenkit, mégis hova szeretne csatlakozni, vagy ha nem, akkor mit akar, de utána rájöttem, hogy fogalmam sincs, hány kadétról van szó, ragyogó szóbeli képességeimről nem is beszélve. A második ötlet sokkal egyszerűbb volt ennél. Egyszerűen hagyhatnánk őket, csináljanak, amit akarnak. Persze ez még annyira sem volt lehetséges. Mivé lett volna a sereg, sőt a falak mögött élők élete, ha mindenki csak azt tenné, amihez kedve szottyan?!
Amíg hallgattam a monológot, vettem egy mély levegőt, és lassan engedtem ki, orron át, hogy ne legyen feltűnő. Nincs mese, maradt az első felvethető ötlet.
- T-talán... végigkérdezhetnénk ő-őket. |
Szóval hogy kisegítsen. Érdekes - gondoltam, és az elém csúsztatott lappal kezdtem foglalatoskodni. Végigfutottam a kézzel írt szöveget, majd elolvastam még egyszer, hogy biztos legyek a dolgomban.
- Való igaz, hogy van néhány dolog, ami még nem tiszta.. - kezdtem kimérten a mondandómat, majd egy leheletnyi szünet után folytattam. - Itt vannak például azok a kadétok, akik nem tartoznak egyik osztaghoz sem. Kiváló katonák, elszántak, és látni bennük a küzdeni akarást, mégsem tesznek - ők vagy más, nem tudom - semmit annak érdekében, hogy harcolhassanak. Gondoltam arra, hogy esetleg saját osztagot akarnak alapítani, de ahogy végignéztem néhányuk adatlapját, még csak osztagvezetőnek sem jelöltetik magukat, szóval nem értem. Talán bennem van a hiba, de... Mindegy, szóval ez az egyik, ami nem világos - fejeztem be egy legyintéssel elhessegetve a további gondolataimat.
Erősen koncentrálva próbáltam felidézni, hogy eredetileg mit is akartam még felhozni, sikertelenül. Végül úgy döntöttem, inkább hagyom, hátha tud erre válaszolni, és ha addig eszembe jut, majd ráérek a magyarázat után új témába fogni. |
Vártam pár másodpercet, talán egy percet is, mielőtt rászántam volna magamat, hogy benyissak. Ha nincs benn, akit keresek, akkor úgyse lesz belőle baj, ha benn van, akkor meg magára vessen, hogy nem válaszol. Én mindenesetre kopogtam.
Ahogy beléptem, azonnal meg is gondoltam magam. Az asztalnál ülő alak nem tűnt különösebben barátságosnak. Talán mégiscsak meg kellett volna várni, amíg beinvitál. Mindenesetre valamelyest megnyugvásomra szolgált a tény, hogy nem látszott olyasféle nagy veteránnak, mint amilyennek elképzeltem, ami persze nem jelenthette azt, hogy valóban nem is az. Mikor rájöttem, hogy én most lényegében bámulom őt, gyorsan lesütöttem a szemem. Mintha nem lett volna elég udvariatlan, hogy csak úgy benyitottam.
A köszönésére képtelen voltam választ kinyögni, csak idegesen bólintottam. Rossz napom volt, és az iroda most különösen feszélyezett. Egy darabig még próbálkoztam az értelmes beszéddel, de a torkom száraz volt, és valahogy nem akartak jönni a szavak, bármennyire győzködtem is magam legbelül, hogy meg tudom csinálni. Végül alternatív megoldást választottam - egyszerűen közelebb léptem, és elé csúsztattam az asztalon a papírlapot, amire a feladatomat is írták, bár mostanra összevissza gyűrögettem.
- Oli... - Megköszörültem a torkomat, hogy ha már sikerült megszólalnom, legalább hangom is legyen hozzá, majd valamivel magabiztosabban folytattam. - Oliver Falk, uram. A-azért küldtek, hogy... k-kisegítsem. Uram - teszem hozzá halkan a biztonság kedvéért. |
A kezeimbe temetett arccal vártam, hogy az illető benyisson. Rossz szokásomhoz híven sosem válaszolok a kopogásra, elvégre minek? Ha akar, úgyis bejön. Ha meg épp nem érzem alkalmasnak az időpontot "látogatásra", egy az ajtóhoz vágott párna, esetenként keményebb tárgy, többet mond minden szónál..
Úgy ennék most Raffaello-t.. - jutott eszembe hirtelen a szófordulatról. Hangosan megkorduló gyomrom a jelek szerint egyetértett velem.
Ismét az ajtóra szegeztem a tekintetem, és az ujjaim közül átlesve mértem fel az imént belépett alakot. Éjfekete haja és hozzá illő sötét szemei voltak, amik most halvány bizonytalansággal az arcomat fürkészték. Valamivel magasabbnak véltem magamnál, bár sosem voltam jó a távolság, kor, vagy magasság megsaccolásában.
- Jó napot - köszöntem, megeresztve egy halvány mosolyt az idegen felé, remélve, hogy valamelyest semlegesítik a szemem alatti karikák barátságtalan összhatását.
- Minek köszönhetem a látogatást? - a gondolataim között túrkálva próbáltam visszaemlékezni, hogy említett-e nekem valaki olyasmit, ami vele lehet kapcsolatos. Bár elég szelektív memóriával büszkélkedhetek, egyáltalán nem rémlett, hogy bárki mondott volna akár hasonlót is.
Lehet, hogy a feletteseim egyike lenne? Te jó ég, még csak az hiányzik, hogy valami fejessel találjam szembe magam, akiről még csak azt se tudom, kicsoda... Nem lenne szerencsés már az elején ilyen szinten beégni.. Hunyorítva még egyszer végigmértem. Nem hiszem, hisz' még sohasem láttam. Akkor esetleg ők küldték volna valamiért?
Szemeimet ismét lehunyva a kezeimmel az orrnyergemet masszíroztam. Kezdtem úgy érezni, hogy ennek a napnak sosem lesz vége... Fáragtan ismét a fiúra emeltem a tekintetemet, és vártam, hogy válaszoljon. |
Az éjszakám nehezen telt, így a reggeli kelés sem sikerült valami fényesre. Ennek hatására pedig persze egész nap csak morogtam, nem mintha máskor nem azt csinálnám, de most különösen barátságtalanul tettem. Borult az egész napos hangulatom, mondhatni. A kezem egész nap a zsebemben fülledt, de szerencsére senki nem kényszerített arra, hogy előpattanjon a késem.
Volt délután egy pillanat, amikor már nem bírtam, és inkább kimentem szívni egy kis friss levegőt az iroda nehéz bűze helyett, és a fűzőmön is lazítok egy kicsit.
A meleg. Biztos csak a meleg miatt van rossz kedvem.
Amint visszatettem a lábamat a helyi központ épületébe, szinte azonnal elkaptak valami új munkával. Legalább nem fog azon járni az eszem, hogy mi húzza ennyire az agyamat reggel óta. Alig vetettem egy pillantást a papírra, amire pontosan le volt írva, mit is kéne elintéznem, mihamarabb le akartam foglalni magamat, hogy valami értelmeset csinálhassak duzzogás helyett.
Csak fél órával később a folyosókon bolyongva jutott eszembe, hogy talán jobban meg kéne nézni, hova is kell mennem. Valami újonc osztagvezetőt kellett kisegítenem vagy ilyesmi. Ezúttal sikeresen belőttem, merre kell indulnom, és útközben azon gondolkoztam, vajon miféle ember lehet. Biztos valami több csatát megért veterán, tucatnyi legyilkolt titánnal a háta mögött. Valaki, akinek az árnyékában is csak az engedélyével bújhatnék el. Ha szerencsém van, legalább nem lesz nagyon lekezelő.
Már lassan ment le a nap, mire végre az irodához értem, és még egy utolsó, nagy-nagy levegőt véve bekopogtam. |
Phew...
Mintha az utóbbi időben kissé besűrűsödtek volna a napjaim. Amióta megszavaztak osztagvezetőnek, ki sem látok a munka alól... Nem hittem volna, hogy ennyi minden szakad majd a nyakamba egyszerre:
Először is: ADMINISZTRÁCIÓ. Komolyan, reggelente, mikor felébredek, ezzel a szóval ébredek, s a nap végén ezzel is fekszem. Minden tagnak az osztagban külö adatlapot kell készíteni, a régebbieket külön választva az újaktól, névsor szerint, betűrendben. Aztán persze ott van a fegyverkészletünk. Mivel nem olyan régen alakultunk, a felszerelést egyenlőre kapjuk, nem kell fizetnünk érte, viszont az újkról mostantól nekünk kell gondoskodni. Arról nem is beszélve, hogy minden egyes darabról külön el kell számolni egy-egy bevetés után.
Apropó bevetés. Bár még egyetlen egyen sem voltunk, vészesen közeleg az első expedíciónk. Nem rról van szó, hogy nem várom, sőt, olyan izgatott vagyok, hogy alig tudok aludni. A probléma csak az, hogy nem vagyok benne biztos, hogy eléggé felkészültünk rá. Bízom a katonáimban, egytől egyig mindegyikükben, és pont ezért nem hiszem, hogy könnyen el tudnám viselni bármelyikük halálát is... De ezzel jár osztagvezetőnek lenni.
A következő a listán a rangsorolás és a beosztás elintézése. Tizedesünk csak egy van, törzsőrmester pedig egyáltalán nincs, így ezzel is foglalkoznom kell, elvégre a posztot valakinek be kell töltenie, még a bevetésre indulás előtt. De vajon ki lenne rá a legalkalmasabb, legrátermettebb?
Fáradtan kifújtam a levegőt, tollamat egy halom papír tetejére dobva. Hátradőltem újdonsült irodánk kényelmes székében, és kinyújtóztattam a kezeimet és lábaimat. Fogalmam sincs, mennyi ideje ülhettem ott, kimerevedett végtagokkal és kiszáradt szemekkel a papírok fölé görnyedve. Álmosan ásítottam egyet, majd az órára pillantottam. Délután hat óra volt.
Talán ideje lenne hazamennem, gondoltam, épp, mikor valaki kopogtatott az ajtómon. |
| Daniella Sky: Gyorsabban érkeztünk,mint ahogy azt gondoltam.Egy jó nagy ajtón mentünk be.Odabent egy katona igazított el minket.A teremben sokan voltak de még voltak szabad helyek.Egymás mellettt ültünk Tisztelegni felálltam aztán mikor leültem éreztem, hogy Frei az ujjait az enyéim köze kulcsolja én pedig hagyom.Mosolyotva pillantottam rá aztán mikor hallottam a beszédet nagy nehezen arra figyeltem.Három osztagvezetőt választottak ki ęs az egyik Frei volt aminek nagyon örültem.Mikor kiértünk a teremből feltett egy kérdést. -Hát persze.-adtam meg az egyértelmű választ a homlok puszira meg csak mosolyogtam. |
 Hamarosan megérkeztünk.
Bementünk egy hatalmas ajtón, és egy nagy, de viszonylag üres teremben találtuk magunkat.
Az egyik katona eligazított minket, és egy kisebb terem felé vezetett. Odabent már elég sokan összegyűltek, de azért így is elég könnyen találtunk magunknak helyet. A legtöbb széket már elfoglalták, de mi szereztünk két egymás mellett lévőt.
Leültem, és vártam, hogy történjen valami. Az emberek nyüzsögtek és beszélgettek, így nem hallottam, mikor kinyílt az ajtó, ezúttal a parancsnok számára.
Felálltam, mint az összes többi katona tisztelegni, majd visszaültem a helyemre.
Ujjaimat Della ujjai közé fontam, és közelebb csúsztam hozzá, amennyire csak tudtam.
Nem volt hosszú a beszéd, amit hallhattunk, de annál tömörebb és információdúsabb.
Kiderült, hogy két másik társammal együtt osztagvezetői tisztséget kaptunk, aminek örültem. Az viszont már csak hab volt a tortán, hogy Della tizedes lett.
Bár elég egyértelmű volt a válasz, azért megkérdeztem, mikor kiértünk a teremből:
- Ugye az én osztagomba jelentkezel majd? - kérdeztem, és nyomtam egy puszit a homlokára.
|
| Daniella Sky: Azt mondta ő is szeret ettől az egy szótól pedig olyan jó érzés fogott el.Furcsa, hogy tegnap még valamennyire féltem tőle most meg minden bizalmam az övé. -Hát nagyon engem se zavar de jobb ha ott vagyunk időben.- mondtam aztán amint kinyitotta az ajtót már mentem is ki ő pedig utánam.Bezárta az ajtót és elvileg elindultunk arra amerre kell.Most valamiért nem tudtam figyelni arra, hogy merre vezet utunk még ha előre is néztem gondolataim egész máson jártak.Csak arra eszméltem fel, hogy a hercegem megfogja a kezem.Persze nem ellenkeztem sőt ujjaim összekulcsoltam az ő ujjaival miközben megjelent egy félmosoly az arcomon. |
[159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
