|
Témaindító hozzászólás
|
2015.07.07. 10:46 - |
A Sina falon belül elhelyezkedő, viszonylag nagy méretű falu. A legbiztonságosabb hely, amit az ember csak el tu képzelni, három hatalmas fal óvja ezt a helyet. Növekvő infrastruktúrája magas életszínvonalat biztosít lakóinak. Óriási kerttel, több emelettel rendelkező csalási házak sorakoznak egymás mellett, de nem zsúfoltan, hiszen csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy itt éljenek. |
[26-7] [6-1]
-Ó, persze- mondtam. -Egyáltalán nem zavarsz. És nagy a valószínűsége annak, hogy egydül inkább eltévednék, mint hazatalálnék- nevettem magam emiatt, majd elgondolkodtam a következő kérdésen.
"Mi lenne a tökéletes név egy ilyen kutyának. Valószínűleg keverék, de a vonásai még ebben a félhomályban is egy német juhászra emlékeztetnek. É mivel kan így valami olyan nevet kell választanom, ami kifejezi a természetét. Azt hiszem még most nem tudom megmondani a nevét." gondoltam végig az egészet.
-Hogy őszinte legyek- kezdtem -, még nem tudom. Mármint olyan nevet szeretnék, ami kifejezi a természetét ennek a kis izgága kannnak. Várjunk csak! Nyár van és valószínű, hogy ő is nyáron született... Tehát legyen a neve Natsu. Mit szólsz?- kérdeztem Celia-tól.
-Natsu... Szerintem illik rád- emeltem fel Natsut. Egy örömteli vakkantás. -Tetszik?- kérdeztem. Újabb vakkantás ami egy igennel egyenlő. És még az orromat is megnyalta. Biztos, hogy tetszik neki. -Akkor ez el lett döntve. A neved mostantól Natsu- jelentettem ki. -Celia... Indulhatunk? Még keresnem kell valami ételt Natsu-nak és hát.... Otthon semmi olyan nincs amit oda tudnék neki adni. Bocsi, hogy sietek- tettem le Natsut és leguggoltam mellé. -Otthon van egy nyakörven, ami pont jó lesz neked. Már most imádlak- álltam fel. -Akkor indulhatunk? Nem szeretném, ha pont miattam szidnának le a szüleid szóval..... Szóval szerintem menjünk, hogy te is hazaérj majd időben- elindultam az utcán de két lépés után megálltam és megvártam Celia-t. |
Érdeklődve figyeltem, ahogy simogatta a kiskutyát, majd mikor kérdezett, én épp válaszoltam volna, de hirtelen megpördült. A másodperc tört része alatt mozdult, elismeréssel a szememben figyetem, ahogy visszaszerzi az álltot, amit úgy tűnt, ezenntúl sajátjának tekint. Átfutott az agyamon, hogy esetleg beszállhatnék én is, elvégre én vagyok kettőnk közül a rendőr, akinek a rendfenntartás is a feladatai közé tartozik, de nem úgy nézett ki, mint aki segítségre szorul. Pár perc alatt már végzett is, majd ismét visszajött hozzám. A válla fölött hátrapillantottam, tekintetemmel a férfit keresve, de az már nem volt sehol: olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy megjelent.
- Ha ragaszkodsz hozzá, legyen... De legalább azt engedd meg, hogy elkísérjelek. Nagyjából megvan, hol lakhatsz, szóval mutathatom az utat. Persze csak ha nem gond, nem akarlak zavarni, ha inkább egyedül lennél. Vagyis a kutyáddal - pillantottam az ebre ekkor.
- Tényleg, mi lesz a neve? - kérdeztem kedvesen.
- Egyáltalán szuka vagy kan? - kérdeztem, ahogy a kutyát vizslattam. Elég kicsi volt, és nem is vagyok annyira kutyás, így nem tudtam ezt első ránézésre eldönteni. |
A bambulásból Celia utolsó kérdése rántott ki.
-Ó- mondtam kissé elhaló hangon. -Nem tudom pontosan, hogy ma mennyit mentem, de annyira nem lehetek messze... Mármint.... Komolyan nem tudok kiigazodni ebben a sok giccsben. Lehet, hogy elég messze. Az biztos, hogy valahol a kapu közelében egy kis üzlet mellett. Azt viszont nem tudom, hogy az mennyire van innen messze... De azt hiszem, hogy eltévednék, ha nekiindulok. És így, hogy még sötétedik is talán maradnék, ha nem baj... Nem szeretek teher lenni, szóval...- elhallgattam, mert hirtelen úgy éreztem, mintha valaki csupán a nézésével át akarna lyukasztani. Hátrafordultam, hogy lássam ki vagy mi az és megláttam egy kölyökkutyát éppen az utca másik végén velem szemben. -Egy pillanat- mondtam Celia-nak és elindultam a kutyus felé. Mikor odaértem letérdeltem mellé és megszólítottm. -Szia kutyus- tartottam az orrához a kezem, hogy megismerkedjen a szagommal. -Egyedül vagy, pici?- megszagolta és megnyalta a kezemet, majd vakkantott. Láttam, hogy Celia kissé nyugtalanul néz rám és a kutyusra. Megsimogattam a kutyust és így szóltam neki. -Várj meg itt. Mindjárt visszajövök- azzal felálltam és visszamentem Celia-hoz. -Azt hiszem inkább hazamegyek... Mármint nincs szívem itthagyni azt a kutyust és nem akarok neked sem akkora problémát, hogy még a kutyust is felvigyem hozzád... Ugye megérted?
"Vajon tényleg egyedül van az a kutyus? Van gazdája? Vagy anyja? Túl fiatal, hogy csak úgy egyedül legyen az utcán." gondolkodtam, miközben vártam Celia válaszát. Vakkantás. És nem a kedves, örömteli. Ez támadó volt. A kutyus felé fordultam és megláttam egy férfit a kezében, pedig a kutyust tartotta. Azonnal nekirontottam a férfinek és nem vártam meg Celia reakcióját.
-Eressze el! Ő az enyém!- mondtam szinte vicsorogva. -Ő engem választott. Nem tehet tönkre egy olyan ember-kutya köteléket amit egy kutya választ. Eressze el a kutyámat- ragadtam meg a karját. Nem volt ideje megszólalni, mert a kutyám beleharapott a kezébe és átugrott az ölembe. Eleresztettem a férfi karját és megöleltem a kutyusomat. -Tényleg te választottál engem. Olyan vagy, mint én- mondtam, miközben visszamentem Celia-hoz. -Látnod kéne az arcodat- nevettem. -Ugye nem bánod, ha hazamegyek?- kérdeztem meg mégegyszer. Vártam a válaszát, közben azon gondolkodtam, hogy mi legyen a kutyus neve. |
- Akkor jó, a lényeg, hogy jól vagy. Legközelebb mjndenképp egyél rendesen, vigyázz magadra - mondtam, és egy ideig csöndben sétáltunk tovább.
- Igen, megérkeztünk, itt lakom - feleltem. Egy hatalmas, többemeletes ház magasodott előttünk, reneszánsz stílusú berakásokkal és díszítésekkel. Ablakait függöny fedte belülről, mind arról árulkodott, hogy lakói nincsenek otthon. Egy villany fénye sem szűrődött át a mélykék bársonyfüggönyök szövetén keresztül, ami meglepően és kísértetiesen sötétnek mutatta az amúgy belülről már-már szemrontóan fényes lakást.
Idekint kezdett leszállni az éj, a horizonton alábukó nap mellett kezdett fölemelkedni, megjelenni az egyre fényesebben világító hold. Neko-ra pillantottam, aki épp az utcán sétaló embereket figyelte.
- Mehetünk? Úgy tűnik, a szüleim nincsenek itthon. Fogalmam sincs, mikor érnem haza, de kezd sötétedni, szóval valószínűleg nemsoká ideérnek - mondtam. - Messze laksz? Ha gondolod, itt aludhatnál. Van egy pár ruhám, amit kölcsön adhatok pizsamának. - ajánlottam fel mosolyogva. |
Végighallgattam Celia mondanivalóját aztán amikor elhallgatott kissé meglepődtem. Soha nem gondoltam volna, hogy egy velem egyidős, sőt talán még pár évvel idősebb így fog tekinteni rám. Arra az emberre aki több mint harminc tagját a Katonai Rendőrségnek tette hetekre munkaképtelenné. De mégis jól esett. Aztán folytatta a monologját. A hangja tele volt aggodalommal.
-Ne aggódj- mondtam teljesen nyugodtan. -Kivizsgáláson már voltam. Akkor nem találtak semmi arra utaló jelet, hogy krónikus esetleg öröklődött betegséről lenne szó. És ez két éve volt.... Azt hiszem. Tudod, a bátyám sokat aggódott a jóllétem miatt és mikor kicsi voltam is nagyon ki volt bukva. Kicsikoromban azt mondta, hogy minden rendben lesz és ez nemsokkal ezután így is lett. Aztán néhány évvel később ismét előjött ez a nyavaja. Akkor elvitt ismét kivizsgálásra és azt mondták, csak "kicsit" felborítottam a belső órám és ezzel gyengült az immunrendszerem. Azt mondták, ha rendszeresen étkezem és eleget akkor ez helyre fog állni. És hát helyre is jött addig, amíg nem kellett elköltöznöm. Napok óta alig ettem valamit és hajnalokig fennt voltam. Biztos, hogy csak megint megterheltem az immunrendszerem. Ez pár órán vagy napon belül helyre fog állni, szóval.... Öhmmmm...... Nem kell miért aggódnod, Celia.
"Biztos, hogy nem lesz baj, mert a bátyám rémült arca mindent helyre fog tenni. Mindig emlékezni fogok a rendszeres evésre és 'ne terheljük túl a szervezetünk' dologra. Nincs miért aggódnod, Celia." ismételgettem magamban. Közben azt hiszem megérkezhettünk, mert Celia megállt egy hatalmas háztömb előtt. Mivel nem voltam benne biztos, hogy hol vagyunk inkább megkérdeztem.
-Megérkeztünk?- kérdeztem kissé félve a választól. Vártam, hogy válaszoljon és közben körülnéztem. Az emberek megbámultak minket -főleg engem- mint aki még soha nem látott embert. A szemükben gyűlölet és felsőbbrendűség keveredett az ürességgel és a pénzsóvársággal. -Micsoda egy pénzsóvár banda....- mormogtam az orrom alatt, majd tovább nézelődtem. Mivel számomra minden annyira egyformának tűnt a sok giccsben nem igazán tudtam eldönteni merre van észak és merre dél. Annyira egyforma és nyüzsgő volt minden, minha egy hangyabolyban lettünk volna.
"Miért kellett nekem idejönni? És mégis mi az, hogy felsőbb utasítás? Na mindegy. Legalább találkoztam valakivel, aki olyannak látja a dolgokat, mint én..... Nagyából..." gondolkodtam, majd visszafordultam Celia felé. Úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított vad, aki nemmellesleg egyedül van. Nem akarom, hogy valami bajba keveredjek. Pedig teljesen olyan érzés." |
Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy Neko-val minden rendben. Ha kiskorától ilyen, akkor viszont örökletes vagy krónikus betegség is lehet...
- Lehet, hogy tényleg csak a rendszertelen étkezés miatt volt - feleltem, és próbáltam megnyugtatni.
Mint kiderült, neki is feltűnt az emberek "vendégszeretete" ebben a már-már város méretű óriásfaluban. Ironikus pont "óriás"falunak nevezni.. - kalandoztam el gondolatban egy pillanatra.
- Hát, az emberek nem túl kedvesek errefelé. Félre ne értsd, vannak köztük odaadóak és jószívűek is, csak ebben a negyedben, hogy úgy mondjam, a kedvességet gyakran keverik össze a gyengeséggel. Legtöbben státuszszimbólumként tekintenek merev és megközelíthetetlen természetükre, mintha ettől felsőbbrendűek lennének.. Sajnos elég sok ilyet ismerek. Komolyan felüdülés volt veled találkozni. Néha már attól féltem, hogy a szívtelenségük engem is magával ránt, és a végén még olyan leszek, mint ők: lélek nélküli marionettbábuk, akik úgy ugrálnak, ahogy a feljebb valók fütyülnek... De szerencsére ez még nem történ meg - fejeztem be.
Ismét végigmértem Nekot, hogy megnézzem, jobban van-e.
- Menjünk el az orvoshoz? Lehet, hogy nem az étkezés a gond. Ha valami komolyabbról van szó, az idő nagyon sokat számíthat. Jobb lenne minél előbb kivizsgáltatnod magad, a biztonság kedvéért - mondtam, és vártam, mit válaszol. |
Miután leültem a padra Celia sokmindent olyan gyorsan hadart el, hogy csak annyit tudtam felfogni, hogy van valahol a közelben egy orvos. Lassan mélyet lélegeztem és vártam. "Bár inkább Onii-chan lökött volna oldalba! Akkor már nem fájna és szépen mehetnénk tovább." gondolkodtam. Kissé meglepett, hogy még tisztán tudtam gondolkodni így azt reméltem nemsokára elszáll minden fájdalom. "Talán többször kéne rendesen ennem..." gondolkodtam el. Mikor végre felfogtam azokat amiket Celia mondott válaszoltam.
-Mostmár sokal jobb- feleltem. -Ilyenkor csak annyi kell, hogy kicsit pihenjek és már el is múlik. Igazából kicsikoromban is sokszor volt ilyen. És általában hamar elmúlt. De már évek óta nem volt ilyen, ezért így hirtelen meglepett. Lehet, hogy kicsit a meglepetés is rásegített, de mindjárt elmúlik. Remélem egy ideig nem fog újra megtörténni, mert nem szeretnék a Falakon kívül meghalni, pont egy ilyen miatt. Örülök neki, hogy nem egyedül voltam, mert akkor lehet, hogy rosszabbul járok- fejeztem be. Vettem még egy mély lélegzetet és azzal el is száll minden szúró, szorító érzés. -Nagyon sajnálom, ha rádijesztettem, de mostmár minden rendben van. Mostmár teljesen jól vagyok. Esetleg annyi lehet még a baj, hogy mostanság nem ettem rendesen és most hirtelen ettem sokat. De nem tudom biztosra mondani, mert nem vagyok tisztában vele, hogy mi is válthatja ki ezt. Kicsiként egy darabig szinte minden nap előfordult. És mindez a szüleim elvesztése után. A bátyám egy ideig nagyon pánikolt, hogy esetleg a szívemmel van baj, de utána szép lassan eltűnt és máig elő sem fordult szóval.... Lehet, hogy a rossz táplálkozási szokásom a baj.... Vagy ennek semmi köze ahhoz?- érdeklődtem, bár tudtam, hogy Celia ugyanannyira nem érti a helyzetet, mint én. -Eldöntöttem. Mától rendesen fogok enni- jelentettem ki mintha csak a levegőbe szántam volna. Valójában tényleg oda szántam. "Remélem az ilyen helyzeteket nem érezzük meg. Remélem ez nem olyan mint az, hogy megérezzük a másik helyes esetleg hülye döntéseit." reménykedtem. Nem akartam nyomást tenni a bátyámra. Nem akartam, hogy aggódjon amiatt, hogy mi van velem. Csendben vártam, hogy Celia válaszol-e, de azért ügyeltem arra, hogy ne bambuljak el és ne menjek neki senkinek.
-Ez fucsa- mondtam megtörve a csendet. -Miért nem törődnek az itteni emberek a többiekkel? Mármint ahogy rosszul lettem senki nem jött oda megkérdezni, hogy jól vagyok-e. Sőt még ránk se néztek, hogy pontosabb legyek. Olyan volt mintha levegőnek néztek volna. De lehet, hogy én láttam rosszul. Javíts, ha valamit rosszul mondtam. Nem akarok hülyeséget beszélni. Csak ezért mondtam, hogy javíts, ha valamit rosszul láttam vagy mondtam- fejeztem be és válaszra várás közben próbáltam nem elveszni a sok giccsben. |
Elintultunk, bár az úton egy jóidejig egyikünk sem szólalt meg. Gondolom neki is ugyanaz járhat a fejében, mint nekem... Vajon hogy reagálnak majd a szüleim? Oké, lehet, hogy túlaggódom, lehet, hogy felesleges, és már-már nevetséges az egész, de láthatólag nem csak engem foglalkoztatott a dolog. Neko réveteg tekintettel bámult a semmibe, egyértelműen filózott valamin. Lassan kifújtam a levegőt, bár észre sem vettem, hogy eddig visszatartottam. Ugyan már, ennyire parázok, most komolyan? Mintha annyit számítana a véleményük.. De akkor meg miért érdekel? Sóhajtva elhessegettem a gondolatot.
- Nem, persze, hogy nem gond - feleltem jó pár perces fáziskéséssel, miközben sétáltunk a házunk felé. A mondat szinte még el sem hagyta a számat, pár pillanat múlva, ahogy Neko-ra pillantottam, feltűnt, hogy mintha előrefele hajolna, aztán már az oldalát fogta, és mélyeket lélegzett. Aggódva mellé léptem, nem igazán tudtam, mivel segíthetnék neki. Végül ő adta meg a választ.
- P-persze, gyere.. - odatereltem egy pdhoz az út szélén, és leültettem. Vártam egy kicsit, hátha megszűnik a fájdalma.
- Jobb már? - kérdeztem, leültem mellé, és a vállára tettem a kezem.
- Ne butáskodj, nem kell bocsánatot kérned. A lényeg, hogy jobban légy - mondtam.
- Szeretnél inkább haza menni? Vagy hívjünk egyből orvost? Itt van a közelben, szóval hamar ideér, ha gondolod - hadartam kissé idegesen.
Ahogy körbenéztem, körülöttünk embereket pillantottam meg. Néhányuk mintha közeledett volna felénk, vélhetően, hogy megkérdezze, mi a gond, de aztán valamiért mégis irányt változtattam, és kissé értetlen tekintettel elhaladtak mellettünk.
Ezeknek meg mi bajuk..? |
-Igen, mehetünk- mondtam mikor felálltam az asztaltól. -Biztos nem lesz baj a szüleidnek, hogy veled megyek? Mármint, nem akarok zavarni úgyhogy, ha valami dolgod van neked vagy a szüleidnek akkor nem szeretnék zavarni- mondtam szinte elhaló hangon. "Félek, hogy Celia szülei nem úgy fognak reagálni, ahogy azt várja. Sok katonai rendőrrel találkoztam már és legtöbbjük nem volt elragadtatva már attól sem, hogy el kell mellettem mennie. Nem akarom, hogy ugyanez legyen Celia szüleivel is. És igazából Celia-t sem akarom bajba keverni, azéert, mert egy felderítővel barátkozott össze. Mi lesz akkor, ha most nem fogadnak jól a szülei? Ki fognak békülni a tudattal, hogy a lányuk egy felderítővel barátkozik? Nem tudom, de ezt gyorsan el is felejtem. Nem fogok előre pánikolni. Nem úgy, mint a felderítő út miatt. Inkább aggódok amiatt és látom pozitívan a dolgokat Celia szüleivel kapcsolatban, mint hogy fordítva legyen. Egy felderítő utat nem lehet pozitívan nézni, de egy katonai rendőrnél való látogatást igen. Legyünk optimisták Celia szüleivel kapcsolatban és majd minden kiderül. Hisz ők is emberek, ráadásul szülők és egy szülő általában nem szokta megszabni a gyerekének, hogy kivel barátkozhat. Főleg nem abban a korban amiben Celia és ln is vagyunk. Csak figyelmeztet, hogy legyünk óvatosak, nehogy valami elvetemült társaság maagával ragadjon. Csak nyugodtan. Biztos, hogy nem lesznek annyira ellenszenvesek." gondoltam végig mindent. Kicsit kotorásztam a zsebemben és megtaláltam a haditerveket a felderítő úttal kapcsolatban. Én minden esetben hátul vagyok és ha nem megfigyelő alakzatról van szó akkor a bátyám is. És még ott van Elisabeth is. Ő is hátul lesz. "Elisabeth..... Ki is ő? Ismerem egyáltalán? Nem emlékszem, de az biztos, hogy ő volt az utolsó a megbezsélés napján. Annyi rémlik, hogy kék haj és cicafüles hajráf. Semmi más. Ó és piros a szeme, ami számomra kicsit riasztó. Na de mindegy nem gondolkodok most ezen." Befejezve a gondolkodást azon kaptam magam, hogy már megint úgy sétáltam, mint egy zombi. Eleve nem aludtan éjszaka valami sokat és még el is bambultam. Ilyenkor jön Onii-chan és a könyöke a bordáim között. Szinte éreztem a bal bordáim között a könyökét. És hirtelen meg is fájdult pont az a rész, ahol általában eltalál a bátyám. Az oldalamhoz kaptam és összeszorítottam a fogam. Megálltam és mély levegőt vettem, de nem használt. Mintha valamit belém szúrtak volna. "Mi a fene? Ez eddig mindig használt. Most akkor miért fáj ennyire? Sőt ami jobb kérdés, hogy miért él ennyire az a fájdalom, hogy Onii-chan könyöke az oldalamba fúródik? Mi a fene ez az egész?" Felpillantva Celia-t láttam magam előtt. Elég riadt arca volt és el tudtam képzelni, hogy miért van. Vettem még egy mély levegőt, de nem használt.
-Bocsáss meg, Celia- mondtam nagynehezen. -Már nagyon rég nem volt ilyen és most még a mély levegővétel sem használ. És nagyon fáj az oldalam. Pont annyira mint mikor a bátyám oldalba könyökölt, mert elbambultam és úgy mentem az utcán mint egy zombi. Kicsit megállhatnánk? Biztos vagyok benne, hogy helyre jövök pár pillanat múlva- csak kicsit volt zavaró, hogy közben az emberek nemtörődöm módon továbbmentek, mit sem törődve azzal, ami körülöttük történik. "Elkényeztetett emberek. Ennyire nem érdekli őket az emberi élet? Tök mindegy.... Bátyus! Mi a fene ez? Mi folyik itt? Nem is voltam órákik elbambulva, akkor meg miért fáj ennyire az oldalam? Bátyuuuus!!!!" Nem túl sokszor történt ez, de akkor is pár pillanattal később már el is múlt. De most semmi jel nem utal arra, hogy el akarna múlni. "Bár elmúlna!" kívántam talán kevés sikerrel, mert csak nem használt. Közben Celia segített, hogy még állva eljussak egy padig. Ott leültem, mélyeket lélegeztem és vártam az elérhetetlen csodára, miszerint a kínzó fájdalom elmúlik.
-Bocsáss meg, Celia- mondtam újra meglepő volt, hogy több élet volt a hangomban, mint amennyit magamban éreztem. |
Amíg Neko-t hallgattam, időközben a pincér is kihozta a számlát.
- Akkor nem lesz más, köszönjük - mondtam udvariasan, és átvettem a kemény borítójú tartóba helyezett számlát. Nem volt nálam túl sok pénz, de egy kis borravalót még így is tudtam csúsztatni az összeg mellé. Azért ne gondoljnak modortalannak, akitől még ennyire se telik...
- Értem. Szóval külön edzés, mi? Ez furcsa, teljesen máshogy képzeltem el az osztagosdit.. Bár honnan is tudhatnám, hiszen nem vagyok tag. Őszintén szólva nem is igazán fűlik hozzá a fogam, hogy egy Rendőrségi osztaghoz csapódjak. Azzal csak azt fejezhettem volna ki, hogy beletörődök a szüleim döntésébe, amit jelenleg minden erőmmel és a számomra elérhető eszközökkel épp megakadályozni, sőt, megcáfolni igyekezek.
A szüleim? Nos, jómódú, és a rangukhoz híven egész jómodorú emberek, de egész biztosan lekésték a járatot, mikor kedvességet és szeretetet osztogattak. Nem mondom, hogy biztosan örülni fognak annak, hogy Felderítő vagy, de annak annál inkább, hogy szereztem egy barátot. Remélhetőleg ez utóbbi semlegesíti majd az előzőt - mondtam őszintén, kertelés nélkül.
Ahogy befejeztem a mondandómat, felálltam az asztaltól, és betoltam magam után a székemet. Megvártam, míg Neko is feláll, majd az étkezés előtt levett kabátomat felkapva a szék támlájáról ismét magamra öltöttem.
- Mehetünk? - kérdeztem kissé izgulva. Fogalmam sincs, honnan, vagy miért jött ez az érzés, de hirtelen azon kaptam magam, hogy elkezd érdekelni, mit fognak szólni anyámék Neko-hoz. Nos, remélem örülnek majd...
|
Hallgattam, amit Celia mondott és közben mindketten befejeztük az ebédet.
-Nem kérek mást- mondtam az utolsó kérdésére. -És az osztagra való kérdésedre.... Nem igazán ismerem a tagokat. Úgy tudom, hogy mindenkinek más edzéstervet adtak, így nem nagyon tudom, azt mondani, hogy jó viszony van köztünk, de azt biztosra mondom, hogy nincs olyan, aki gyűlölné a másikat- fejeztem be a gondolatmenetet. -Egyébként hív nyugodtan Neko-nak. Az igazat megvallva nincs sok barátom. Egyrész azért, mert nem vagyok valami barátkozó típus, másrészt a régi barátaimat eldobtam magamtól. És ez mind a szüleim halála után történt. Az egyetlen, aki Neko-nak hív, az a bátyám. De igazából néha simán "hugicának" nevez. Sokmindent nem értek. Például azt, hogy miért kell nekem itt lennem, ami azóta egy fokkal jobb, hogy veled találkoztam, de a gicc még mindig túl sok. Komolyan! Mintha leöntötték volna egy vagy több hordó csillámmal és flitterel a várost. Kissé rosszul leszek tőle. Nem tudom, hogy miért vagyok így vele, de ez nekem nem szokványos. Mi abban a jó, ha valami ennyire puccos? Egyébként. Milyenek a szüleid? Persze azt a rész leszámítva, hogy a saját képükre akarnak téged formálni. Úgy érzem, hogy nem fognak szívesen látni engem. Mármint, tudod, amiatt, hogy én a Felderítő Egység tagja vagyok és hát a legtöbben, akik a Katonai Rendőrséghez tartoznak lenézik a felderítőket- tereltem el a szót.
"Igazából, mi is történt azután, hogy anya és apa meghalt? Eldobtam a barátaimat, makacs lettem és elvesztettem az emlékeimet. Történt még valami, amire nem emlékszem? Például a sérülésekkel kapcsolatban a nyakamon vagy ilyesmi? De tényleg. Hogy szereztem azt a sérülést? Leestem valahonnan és varrás nyoma? Esetleg valami más? Nem tudom, de ha még sokáig agyalok akkor tuti, hogy mégmesszebb leszek a valóságtól és még a végén Celia is itthagy." gondolataim olyan mélyek voltak, hogy észre sem vettem, hogy a pincér kihozta a számlát. Láttam, hogy Celia kérdőn néz rám, de én nem mondtam semmit. Csak megvártam, hogy elmenjen a pincér és még utána is csak vártam. Vártam, hogy Celia megszólaljon. |
- Ugyan, semmi gond, mondd csak - feleltem bátorítólag. Tényleg érdekelt, amiről beszélt, szóval élvezettem hallgattam a mondandóát.
- Mesélj, milyen az osztagod? Mármint, gondolom gyakran vannak edzéseitek, ahol eléggé össze lehettek szokva, de jól kijöttök egyébként egymással? - kérdeztem. - Én igazándiból, akármilyen furcsa is, mégis ezt tartom az egyik legfontosabb dolognak, ha csapatmunkáról van szó. Elvégre, ha már az osztagon belül is feszültség van, esetleg nyílt ellenségeskedés, az nem csak a teljesítményt rontja, de az ellenség malmára is hajtja a vizet. Legalábbis én ezen a váleményen vagyok.
Felnéztem a tányéromból, és csak Kuroneko arcáról tudtam leolvasni, hogy az előzőt hangosan is kimondtam.
- Bocsi, rossz szokásom hangosan gondolkozni - szabadkoztam a villámat és késemet lerakva, és egy oldalra csúsztatva őket, így jelezve a pincérnek, hogy végeztem. Megittam a maradék almalevemet is, majd ismét Kuronekora pillantottam.
- Én végeztem, de ne siess, egyél nyugodtan - mondtam, és hátradőltem a székemben.
Elgondolkodtam azon, mit mondjak a szüleimnek, mikor felviszem Kuronekot.
"Sziasztok, felhoztam az egyik barátnőmet." Nos, az egy dolog, hogy én a barátnőmnek tekintem őt, de vajon ő is így gondolja? Hiszen még csak most ismerkedtünk meg... Nem lenne jó udvariatlanul közvetlennek lenni.
" Hello, bemutatom Kuronekot. Ő is a katonaság tagja, egy Felderítő." Na igen, ez már a Felderítő résznél megbukott. Nem arról van szó, hogy a szüleim gyűlölnék a Felderítőket, csak a közvélemény ebben a faluban nem épp fényes róluk, a szüleimtől meg elvárják, hogy ők is osszák ezt a véleményt. De vajon eltekintenének ettől a kedvemért? Ki tudja...
Mire feleszméltem, már Kuroneko is végzett az ebéddel.
- Hívhatom a pincért a számlával? Vagy kérsz esetleg még valamit inni vagy enni? - kédeztem halvány mosollyal az arcomon. |
-Megértelek- mondtam miután Celia befejezte.
-Nekünk felderítőknek azzal kell tisztában lenni, hogy mennyire vagyunk képesek gyorsan reagálni dolgokra. Például milyen gyorsan fogod fel, ha esetleg egy óriás elkap. Vagy jelen esetben, hogy még nem voltam felderítő úton... Tegyük fel, valaki neked ront a semmiből és nem tudsz elmenekülni a bunyó elől. Az is fontos, hogy milyen gyorsan tudsz egy-egy ülésre reagálni vagy milyen gyorsan tudsz kitérni. Nálunk mindig két dolgot szoktak mondani. Idézem a kiképzőtisztet: "Nincs fontosabb annál, hogy felismerd, mennyire gyors a reakcióidőd és tisztában kell lenned az erőd nagyságával. Magyarán nem megy senki egymaga óriást ölni. Erre vannak az osztagok, de, ha nem is az egész osztag együtt legyen legalább egyvalaki, aki segít, ha bajba kerülsz. Érthető voltam?" Idézet vége. Bár az utolsó mondatot talán le is hagyhattam volna. Na mindegy. A kiképzőtiszt sokmindent mondott, de ezt annyiszor elismételte, hogy beleégett az elmémbe. Kicsit fura, mert általában nem sokminden ragad meg a fejemben. Na de, ha túlélésről van szó, a kiképzésen tanultak sokszor visszajönnek. Még egy verekedés alkalmával is. Ó, most ezeket elmondva, már lassan tűkön ülök az izgalomtól, annyira várom már a felderítő utat. De azt hiszem inkább visszafogom magam. Nem akarlak kínozni, a felderítő úttal. Mármint tudom, hogy mindennél jobban vágysz arra, hogy a Felderítő Egység tagja lehess. Ezért inkább nem beszélek arról, mennyire is várom már a felderítő utat- fejeztem be a mondandómat. |
- Örülök, ha ízlik - feleltem, miközben én is nekiláttam a saját tányérom letisztításához. Szokásomhoz híven előbb felvágtam az egész húst apró falatokra, és csak azután kezdtem el ténylegesen enni. Bár néhányan talán illetlenségnek tartják, és a szüleim sem nézik jó szemmel, ahogy szerintük "játszom az étellel", de akárki akármit mond, én akkor is így szeretem. Kissé olyan, mintha minden darabhoz meg tudnám állapítani, mennyi köret, jelen esetben rizs, illetve savanyúság tarttozik. Így nincs az, hogy mondjuk a hús hamarabb elfogyik, és csak rizs marad. Annál nincs is rosszabb. Nem arról van szó, szeretem én azt is, csak magában nem olyan jó persze.
- Hogyan? - kérdeztem vissza meglepetten, nem hallottam tisztán, mit kérdezett, úgy elmerültem a saját gondolataimban. Aztán, mintha egy lejátszóról újra elindították volna a felvételt, hallottam a kérdést a fejemben. Furcsa dolog, de szokott ilyen lenni. Néha nem hallomm meg elsőre, amit mondanak, vagy ami történik, de pillnatokon belül újra hallom, bár nem elég gyorsan ahhoz, hogy egy "Tessék? Mit mondtál?" vagy egy "Hogyan?" kicsússzon előtte a számon. - Ja, hát, nem sűrűn eszek itt, sőt, annyira nagyon éttermekbe sem járok, csak különleges alkalmkkor esetleg, de általában otthon eszek. - feleltem végül.
Ittam egy korty almalevet, mielőtt válaszoltam volna a következő kérdésére.
- Egyáltlán nem tolakodó a kérdés. Igen, itt lakom pár saroknyira, de nem feltétlen ezért ismerem a környéket. Katonai Rendőrként úgy kell ismernem minden utcát, ziget-zugot, mintha a saját tenyeremen akrnék kiigazodni. Gyakorlatilag felérek egy néha még bizonytalan, de többnyire pontos térképpel - feleltem, a végén elmosolyodva a hasonlaton. Igazság szerint még nem gondoltam magamra térképként, de valójában elég jogos. |
Mikor Celia megkérdezte kérek-e valamit inni elgondolkodtam, majd válaszoltam.
-Én is alma levet kérnék. Köszönöm, hogy meghívtál ebédelni- mondtam. Hirtelen úgy hangzott, mintha nem is az én hangom lenne. Pedig az volt. Miután a pincér elment elkezdtem kuncogni magamban mivel elég fura képet vágott mikor elment. Biztos még az emberek se vannak oda az olyan gondolatokért, hogy egy felderítő ebben a faluban legyen. "Ha láttad volna az előbbi arcot, Onii-chan. Nevetséges volt. A pincér azt se tudta mit mondjon amikor meglátta a címert az egyenruhámon. Vicces volt." gondoltam magamban. A kínos csönd miatt kicsit rosszul éreztem magam, de nem tudtam mit mondhatnék. Csak gondolkodtam és nem mondtam semmit. Majd megérkezett a pincér az almalevekkel. Nemsokkal később kihozták az ételt is. -Köszönöm- mondtam mikor a pincér elém tette az ételt. Válaszul csak fintorgott. "Ez lenne a vendégszeretet?" gondolkodtam. -Jó étvágyat az ebédhez- mondtam szokásomhoz ragaszkodva. -Ez nagyon finom. Rég ettem ilyen jól elkészített seaket. És ez a krumplipüré is isteni. Már a látvány is csodás volt, de az íz vetekszik a szépséggel. Sokszor szoktál itt enni, Celia?- kérdeztem végül. Nem volt mit dicsérni már az ételen. Maga volt a tökély. Legalább is számomra. Közben az járt a fejemben, hogy vajon minden dobozt kipakoltam-e. Nem voltam biztos benne. "Mindegy majd kipakolom legfeljebb holnap. Van időm, hisz ide nem törnek be egyik napról a másikra óriások.... Gondolom.... Nem! Az teljességgel lehetetlen! Felejtsük is el de gyorsan." gondolkodtam. Majd eszembe jutott. -Celia, ne vedd tolakodásnak a következő kérdésem, jó? Szóval. Itt laksz a közelben, hogy ilyen jól ismered ezt a részt?- kérdeztem két falat seak között. Persze nem tele szájjal. Nem vagyok illetlen. Csendben vártam a válaszát, közben nyugodtan ettem a húst, amit rendeltem a krumplipürével együtt. |
Érdeklődve hallgattam Kuroneko-t. Kemény lehetett szülők nélkül felnőni, de lássuk be, velük együtt is az, minden nézőpont kérdése.
- Igen, talán tényleg furcsa, érthetetlen, és még sokféle jelzőt használhatnék szüleim nevelési módszereire, de őszintén szólva már hozzászoktam. Attól még, hogy nem éppen fáklyás menet az életem, vannak, akiknek nálam is rosszabb, így nem panaszkodom. Végülis, elég jó sorom van, még ha nem is olyan, mint amilyenről mindenki álmodik. Eleinte persze én is úgy gondoltam, hogy szörnyű sorsom van, és csak velem tolt ki így a világ, de szép lassan rájöttem, hogy ez egyáltalán nem igaz. Ahhoz, hogy ezt felfogjam, látnom kellett az érem másik oldalát is, ami pár évembe beletelt ugyan, de szerintem megérte. Talán nem a legjobb szülők, de nélkülük nem tartanék ott, ahol most. - mondtam, félig magamnak, mintha csak hangosan godolkoztam volna.
Magunkhoz intettem a pincért, aki készségesen egy törlővel az alkarján és tálcával a kezében mellénk lépett. Udvriasan megkérdezte, mit óhajtunk, mire magamhoz véve a szót válaszoltam.
- Egy sült steak lesz krumplipürével, és eeegy... ...rántott csirkemell rizzsel - döntöttem gyorsan az étlapra pillantva.
Elgondolkodva pillantottam Kuronekora.
- Ami engem illet, én kérnék egy pohár almalevet is. Te nem iszol valamit? - fordultam ismét Kuroneko-hoz. |
 Végig hallgattam Celia monologját és kissé furcsálltam amit mondott. "Miért akarja egy szülő a saját gyerekét a saját képére formálni?" ez olyan logikátlan. Ha egy szülőt kicsit is érdekli az, amit a gyereke szeretne odafigyel rá. Onii-chan ötleteit is elfogadták anyáék. Pedig akkor ő még hat éves volt. A szüleink mégsem ellenkeztek. Csak annyit mondtak, hogy ha van rá lehetőség akkor maradjon életben jo sokáig. Így az amit Celia mondott elképzelhetetlen volt számomra. Aztán jött a következő kérdés miszerint mit rendejünk. Kicsit elgondolkodtam majd válaszoltam. -Mit is szeretnék enni? Hát ez egy jó kérdés. Azt hiszem, hogy egy sült steak-et kérnék krumplipürével-válaszoltam végül. -És te, Celia? Amúgy amit ezelőtt mondtál. Számomra teljességgel elképzelhetetlen az, hogy egy szülő a saját képére akarja formálni a gyerekét. Mármint, tudom, hogy ez tőlem teljesen furán hangzik, mikor mondhatni szülők nélkül nőttem fel, de akkor sem tudjon elképzelni azt, hogy engem a szüleim, ha még élnének, hogy azt csináljam amit ők és úgy ahogy ők. Nekem az sok lenne. De nem is tudom mit beszélek, hisz az én szüleim már öt éves korom óta halottak. De igazából mióta az eszemet tudom a bátyám volt mindig mellettem. Jóformán a szüleim arcára nem is emlékszem. Sajnos nem túl sok időt töltött a családunk együtt. Mindig a bátyám volt a támaszom és ő volt az aki mindig ott volt mellettem, ha szükségem volt rá. A szüleink nem is foglalkoztak sokat velünk. A hetek nagy részét egyedül töltöttük egy olyan házban, ami éppen elég volt négyőnknek. De még ígyis egyedül voltunk a nagyobb ünnepekkor, meg akkor sem voltak velünk amikor igazán szükségünk lett volna rájuk. A volt barátaim szerint teljesen megváltoztam a baleset után. Mondjuk az igaz, hogy zárkózott lettem és gyakorlatilag eltaszítottam magam mellől a barátaimat de.... De nem tudom mit tehettem volna gyakorlatilag egy világ tört össze bennem mikor megtudtam, hogy a szüleink meghaltak. A tudat, hogy soha többé nem fognak hazamenni nagy sebet hagyott a szívemben. És az a seb még ma is megvan annyi különbséggel, hogy nem olyan fájdalmas visszaemlékezni ezekre a dolgokra. És végre mindenre emlékszem a múltról. De ez nem olyan lényeges- szorítottam össze a fogam a mondat végén. Muszály voltam erőt venni magamon. Egy felderítő nem lehet puhány. Vannak legendák miszerint a gyász egyeseket olyan szinten megerősít, hogy bármire képesek lennének csak azért, hogy beteljesítsék szerettük utolsó kívánságát. Hát én nem ilyen vagyok, de akkor sem fogok elpuhulni. Nem vagyok egy szelet hús amit meg kell puhítani. Én a Felderítő Egység tagja vagyok és nem fogok elpuhulni. Ezt megígérhetem. Közben vártam Celia reakcióját hosszúra sikeredett monologomra. |
Csöndben hallgattam, ahogy a bátyjáról beszélt. Úgy tűnt, tökéletes harmóniában élnek, olyanban, amiben nekem sohasem lesz részem...
Enyhe sóvárgásom még inkább felerősödött, ahogy a Felderítőkrről kezdett beszélni, és közelgő első bevetésükről. Erre gondolkodás nélkül elkezdtem beszélni, amit persze szokás szerint meg is bántam.
- Talán furcsán hangzik, de én mindig is Felderítő akartam lenni... Anyám és apám kényszerített bele ebbe a helyzetbe; nekik olyan kézenfekvőnek tűnt, hogy ha ők mind a ketten a Katonai Rendőrséghez tartoznak, nekem is oda kell mennem. Egy percig sem fordult meg a fejükben, hogy én ezt esetleg nem akarom. Apám is eléggé ragaszkodott ehhez, anyámon viszont még ő sem tehetett túl. Mikor megpróbáltam erről beszélni vele, kamaszos kicsapongásnak tekintette az egészet, és figyelembe se vette. Néha már tényleg elegem van abból, hogy a saját képére akar formázni, azt akarja, hogy én ő legyek. De nem vagyok. Ezt persze nem képes felfogni.. - sóhajtottam egyet a végén.
Ezek után realizáltam csak, hogy mennyit beszéltem, és mennyire magánjellegű dolgokról.
- Ne haragudj, nem akartalak traktálni a hülyeségeimmel.. - szabadkoztam, és az étlapot a kezembe véve próbáltam elrejteni vele az arcomat.
- Mit rendeljünk? - kérdeztem, megtörve a kínos csendet, és próbálva témát váltani.
Bár elég kínosan éreztem magam, amiért ilyen dolgokról beszéltem, mégis valahogy megkönnyebbülést véltem felfedezni és egyre inkább a felszínre törni magamban. Jól esett ezeket megosztani valakivel, aki, ha még nem is igazán értené meg, akkor is meghallgatott. Mivel nincsen testvérem, és barátaim sem igazán, egész idáig magamba fojtottam ezeket a dolgokat, és most mintha egy kő esett volna le a szívemről, a lelkemről, és végre szabadabban lélegezhetnék. Furcsa érzés volt, újszerű, mégis kellemes.
Halvány mosoly ült ki az rcomr, ahogy lejjebb engedtem az étlapot, ismét felfedve immár vidámabb arcomat. |
Meglepő volt azt hallani, hogy egy rendőr bocsánatot kér.... Bár, ha belegondolok eddig nem sok olyan rendőrrel beszéltem, aki bármi jó szót szólt volna hozzám. Végiggondoltam mindent, amit mondott Celia, majd úgy döntöttem, hogy az utolsó kérdéssel kezdem.
-Az utolsó kérdésedre. Pontos infókat nem kaptam, csak annyit mondtak, hogy kivételes ok miatt helyeznek ide és, hogy várjak a további utasításokra. Nem tudom, hogy miért pont engem egyedül, de nem is nagyon volt időm kérdezgetni, mert azonnali rendeltetés volt így rögtön szedelőzködnöm kellett. Úgyhogy most itt vagyok. A előző kérdésedre pedig, a bátyámat Aomine Daiki-nak hívják és igazából nincsenek szüleink. Régen meghaltak egy rablótámadásban. Mondhatjuk úgy is, hogy a bátyám nevelt fel. Sok bajtól megvédett és nem volt olyan balhé amiben nem lett volna benne ő is amikor én nekiálltam elverni pár léha rendőr seggét. A Rózsa falnál sok olyan rendőr volt aki sokat tett a giccsre, de a feladátával nem nagyon törődött. Azok általában a felderítők alázásával voltak elfoglalva. Sok ilyen esett pofára, ha velünk húztak ujjat. De igazából volt, hogy élveztek az ilyen alkalmakat. Azok sokkal unalmasabbak voltak. Akkor pár ütés után mar hagyták magukat és nem futottak el. De mondhatjuk úgy is, hogy minket tiszteltek az ottani rendőrök. Ha valaki egyszer belénk kötött többször nem próbálkozott. A közelünkben sem láttuk többször- ekkor vettem észre, hogy nagyon furcsa, gonosz mosoly ül az arcomon és elragadtattam magam. -Bocsi, kicsit elragadtattam magam. Jó érzés visszaemlékezni ezekre, de egy ilyen helyen talán nem kéne ilyen boldogan beszélni más rendőrök elpáholásáról. Még a végen lesz pár törött csontom. Az kicsit húzós lenne. Nem kéne pont most eltöröm valamimet. Nemsokára felderítő útra megyünk és szeretnék résztvenni rajta. Tudom fura ezt mondani, de soha nem voltam még felderítő úton így már nagyon várom. Amúgy köszönöm az ajánlatot, ha neked nem gond akkor elfogadnám, hogy megmutatod a hazád. Legalább megismerem egy részét a városnak. Jó is volna ismerni pár helyet itt, hogy legalább ki tudjak igazodni valamennyire- mosolyogtam kissé félénken. |
Csöndben hallgattam, ahogy Kuroneko beszélt. "Meglepően bőbeszédű", gondoltam, ahhoz képest, hogy milyen törékenynek tűnik.
Közben megérkeztünk az étterembe. Még mikor leültünk is folytatta. A bátyjáról kezdett beszélni.
- Szóval eddig együtt éltetek a bátyáddal? Vagy a szüleitekkel voltatok? - kérdeztem, mert kezdtem kissé belebonyolódni abba, hogy ki is a bátyja és hol maradt ő.
Gondolom, az áthelyezéskor ő otthonmaradt. De az hol is van?
- Tényleg, te honnan is jöttél? - kérdeztem rá, még mielőtt az előző kérdésemre válaszolhatott volna.
Az, hogy "majd hozzászokik a giccsekhez", gondolom azt jelenthette, hogy valamelyik külsőbb fal egyik falujából érkezhetett. Ezt a feltevésemet alá is támasztotta, mikor azt mondta, hogy onnan, ahol jött, a Rendőrök lenézték a Felderítőket. És bár ez itt is többnyire így van, a mondatból azt hámoztam ki, hogy mintha több Felderítő élne ott, mint itt. Mondjuk, ezt a lécet nem nehéz megugrani, hiszen az itteni Felderítők száma egyenlő a nullával. Illetve most már az eggyel, helyesbítettem magamban.
- Semmi gond - reagáltam le kissé késve, amit az előbb mondott.
- Mesélj csak nyugodtan a bátyádról. Hogy hívják? - kérdeztem elmosolyodva. Próbáltam minél barátságosabb képet vágni, nehogy rosszat gondoljon rólam. Talán ő volt az első, akinél érdekelt is, mi a véleménye rőlam... Különös.
- Mndig is szerettem volna, ha lett volna egy bátyám.. - szakadt ki belőlem egy sóhaj kíséretében. Csak ekkor vettem észre, hogy a szavakat valóban ki is mondtam, nem csak gondoltam, ahogy eredetlieg "terveztem".
- Ne haragudj, néha hangosan gondolkozom. - szabadkoztam kissé elpirulva.
Furcsa érzés volt így, kötetlenül beszélgetni valakivel, akit ráadásul csak pár perce ismerek. Még a többi Rendőrrel sem vagyok túl barátságos, nem hogy ilyen közvetlen, hogy elhívjam őket ebédelni... Még csak az kéne. Mind beképzelt majom. Az összeset csak a pénz meg a pia érdekli, meg persze a nők. Szerencsétlennek érzem magam, amiért én vagyok az egyetlen lány az ide beosztott szakaszban...
- Hm? Igen, én születésemtől fogva itt élek. Ha gondolod, ebéd után megmutathatom a házunkat. - feleltem.
Előre kíváncsi vagyok a szüleim arcára, ha felviszem, gondoltam, és gonosz mosolyra húztam a számat. Valahogy jól esett elégtételt venni azért, amiért a porba tiporták egyetlen álmomat...
- És, mit mondtak, miért helyeztek át ide? - érdeklődtem. - Tudod, ez nem sűrűn történik meg, legalábbis, amióta én a katonasághoz csatlakoztam, egyetlen hasonló esettel sem találkoztam.. Talán előléptetés?
|
[26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
