Megnyalom a szám, a priccsen ülve, majd megráng a szemem, amikor meghallom a hangját. Erőltetett, kényszeres suttogással beszél hozzám, és a franc se tudja mikor került ide? Mióta figyel egy sötét kockából.
- Ó a francba, milyen illetlen gondolatok ültek meg hirtelen a fejemben! - köszönök.
Egy fényesre takarított, láncos bokabillinccsel ülök a matrac mellett. Halovány fáklyafények adnak leheletnyi fényt. A lánc vége a földbe erősítve. Ennyi az én helyzet jelentésem. Úgy látszik kezdenek végre komolyan is venni, nem csak kiengednek futni, mint egy bolond lovat, hogy aztán visszazárjanak, de elfelejtsenek lelakatolni. Mintha azt akarnák, hogy elszökjek..
Csak egy lavór parázsra rakott kő melegít, de az se fogja már sokáig.
Van ez a szomorú ágy itt nekem. És még társaságom is akad! Csavarom a fejem a rácsok felé.
Utálom a ranggal rendelkező embereket. Az arca mozdulatlan, ahogy rám néz, beképzelt, a tartása sznob, szeretném eltörni, akkor is ha bámulatos adottságokkal röpköd. Mert esküszöm, amikor rájöttem, hogy Ő Levi, azért nem röhögtem hangosan, mert belerakott a földbe.
A lehető legbarátkozósabb modorban.
Lehet, ezért vagyok cellaszobában?
- A helyzet úgy adódott, hogy az itteniekre bízunk! Lehetőleg ne piszkítsd össze a szobát!
- Én mondtam h-- -Szeretném verbálisan elharapni a nyakát, a számmal pont az egészet elroppantanám. - Szóó~val átadsz a gebéknek hm? Ez a nagy szavatartása Hadnagyuram? - vicsorítok, mutogatva neki a hatalmas sárga fogaim.
- Nem gondoltam, egy percig sem, hogy egy taknyos végez húsz másikkal. Nevetség az egész, hogy a húgyagyúak kitalálták, hogy vígan kisétálsz arról a baszott helyről! - Vág közbe. - De ez nem jelenti, hogy fejjel neki mész mindenkinek, mert akkor senki sem fog hinni neked.
Ő hozta be a kajám, de szeretném ráborítani. Valószínüleg tudja ezt, mert nem lökte be hozzám még a tálcát.
- Kis hülye taknyosok, akik itt vannak, kettőig sem élnek, hogy két szaros láb nélkül még élhessenek, mert közben belülről elvérzett! Mert a gyengéket hátra kell rakni, Heichou a nagy faszt! - ordítok vissza. Volt egy kis vitánk a Falon kívül. Mármint nekem, az óriásoknak, és mindenkinek aki majdnem odaveszett miattam. Hol vagyok én ezekhez képest? Én képtelen vagyok hátrahagyni a társaimat!
DE! Azt hiszem, másról beszélgetünk.
- Pont azért keveredtél ilyen borzalmas helyzetbe Szakaszvezető - megint ez a gúnynév! -, mert nem látsz az ember iszonyodon túl, és nem tudsz azokban sem megbízni, akiket meg akarsz menteni. - Befeszülnek az ujjaim a tenyerembe. - Az első dolog, amin gondolkozz el, hogy hogyan várhatod el tőlem, hogy egyenrangú vendégként bánjak veled, ha nem tudhatom biztonságban a társaim életét, akik tőled akarnának majd megvédeni, amikor megtámadsz?
Köpnék, de nem tudok mozdulni. Csak a szemeim élével akarnám felszabdalni őt.
A cellámnak van egy ablaka, amin befúj a szél, de lábbilinccsel nem hiszem, hogy ki tudnák ugrani rajta. Különben azon gondolkozom, hogy kirágom magam valahogy... amíg itt vagy, aztán a torkodba kapok, és elroppantom.
- Ha a társaid használod pajzsnak, nem bizonyítasz semmit!
Felkavarodik a por. Véged van!
- Most már szívfájdalom nélkül vágom el a torkod, csak ülhessek rád, Sámli!
- Nem zárattalak a gebékhez, de ha nem adod meg a tiszteletet, megteszem, és engem nem érdekel különösebben mit próbálsz a fejemhez vágni, de itt, ha bárkivel mocskolódni mersz, akkor mellé a szádat is kimosom szappannal!
Felvisítok. Ez valami röhögés szerű volt. De aztán bőgni kezdek, ami egyrészt iszonyatos érzés, meg pont előtte. Leszorítom a kezeimmel a fejem, hogy ne lásson. Ez az ember sohase láthasson így többé!
Rám zárja a pincelejárót . Alig bírok nyelni a dühtől, és enni sincs kedvem, pedig azt sem felejtette el beadni nekem.
...
Kik fognak velem törődni he, hülye Sámli?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
