|
Témaindító hozzászólás
|
2015.09.26. 17:55 - |
Sűrűn lakott városrész a felsőbb réteg legjavával. Fejlett csatornarendszere, ami a város alatt húzódik végig, nagyban megkönnyíti az itt lakók életét. Központja a Katonai Rendőrség főhadiszállása, amit megfontoltan átgondolt terv alapján körkörösen utakkal vettek körös-körül, amik mellé házak épültek. A csigavonalban haladó főúthoz kisutcák csatlakoznak, így bármerre indul az ember, a főhadiszállásnál lyukad ki egy idő után. Ennek ellenére nem sok Rendőr tartózkodik a városban. |
[147-128] [127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
Óvatosan biccentett a fiú felé válaszolva így az előző felajánlására. Hamar fel is állt és még Simon előtt elindult a konyha felé. Mivel tudta, hogy úgy is követni fogja, ezért nem nézett vissza csak magabiztosan ment a megterített asztalhoz, ahol addigra már kibontakozott a virág, amit a fiútól kapott. Szépen mutatott a terítékek mellett és ezt Simon is megjegyezte. Erre csak egy mosollyal reagált.
Miután leültek és komótosan elfogyasztották az első fogást, így jöhetett a desszert. Satoshi a frissen sült és még meleg pitét pár lépéssel az asztalhoz vitte és felvágta. Mihelyst az is elfogyott már kövéredtek a székeken. Az idő úgy teltel ezek után, mint ahogy egy madár elsuhan a szürke égbolton. Vacsora után nem ment fürdeni, egyenesen szobálya felé vette az irányt. Fáradt volt és fájt a feje. Torkába mintha újra vissza jött volna a rekedtség. Egy esti búcsú után rögtön a meleg paplan alá bújt és kínok közepedte próbált aludni. Amint elaludt álmok kezdtek kavarogni a fejében. Először a kocsmába tért be és újabb izgalmakkal és szenvedéjekkel teli éjjszakát tudhatott maga után. Utána nevelőcsaládjához húzódtak vissza gondolatai: Mikor első szavát kökte ki magától vagy mikor párszor örömében elkacagta magát. Az emlékek elsodródtak és minden boldogságot feketeség követett. Elfoszlottak a jók és rémálmok követték. Múltja főbb pontjait idézték fel. Szenvedett, izzadt a takaró alatt. Nehezen aludt.
Mire felébredt már a nap sugarai bevilágították a szobát. Megtörölte könnyes szemét, arcát és felfogta kócos fürtjeit. Egy sóhajjal elterült az ágyán. Nem volt még máshoz életereje. Visszaaludt, azaz csak pihent, már aludni nem tudott. Végül rászánta magát és felült. Kómás arckifejezéssel nézett maga elé még nem is sejtve az aznap programjait. Eltelt pár perc mire a fiú benyitott hozzá. Hangja úgy ment be a fülén, mint ki onnan. Erőtlenül szétnyitotta összetapadt ajkait és így szólt a fiúhoz:
- Ha szeretnéd... - Mondta halkan, erőtlen hanggal. Próbált némi mosolyt erőltetni arcára, de most nem jött össze. |
- Köszönöm - feleltem kissé zavarban Satoshinak, miután gratulált új posztomhoz.
Ezután végighallgattam, amit a reggeléről mesélt. Mikor a végére ért, sóhajtottam egyet lehunyt szemmel, majd egyenesen szemeibe néztem.
- Tudod, hogy nem kell lopnod. Ha pénzre van szükséged, csak szólnod kell. Főleg, ha ebédről meg ilyesmikről van szó, hiszen te épp eleget dolgozol azzal, hogy elkészítsd, természetes, hogy én vegyem meg hozzá a hozzávalókat.. Bár nem igazán értek az ilyesmihez, úgyhogy inkább legyen nálad pénz, és intézd ezt te, ha nem gond - javítottam a mondandóm végére, miután belegondoltam, hogy mennyire nem értek én a főzéshez.
- De ha már témánál vagyunk, miért nem megyünk enni? - kérdeztem, oldva a hangulatot. Fölálltam az ágyról, majd megvártam míg a lány is így tesz. Kimentem utána a szobából a lány nyomában, és megcéloztuk a konyhát, ahol a kis étkezőasztal már meg is volt terítve.
- Igazán kitettél magadért - dícsértem meg végignézve a terítésen és magán az ételen is, ami legalább olyan finom volt, mint amilyen jól nézett ki.
- Köszönöm az ebédet - mondtam, mikor végül befejeztem. - Tényleg nagyon finom volt.
Ezek után már viszonylag eseménytelenül telt a nap. Örültem, hogy a reggeli nehézségeken túl voltam, és végre pihenhettem kicsit.
Estefele, miután vacsoráztunk, elkísértem Satoshit a szobája ajtajáig, mielőtt a lány lefeküdt volna aludni.
- Jó éjszakát - köszöntem el tőle, és végigsimítottam selymes, szőke haján. Miután bezárta maga mögött az ajtót, megintultam a saját hálószobám felé. Átöltöztem; úgy döntöttem, inkább majd reggel zuhanyzok. Bár a nap nagyrészében semmit nem csináltam, mégis úgy éreztem, hogy már semmihez sem lenne energiám, így csak bedőltem az ágyba, és reggelig föl sem ébredtem.
Másnap, miután fölébredtem első utam a fürdőszobába vezetett. Gyorsan letusoltam, majd a folyosón megálltam visszafele menet. A lány ajtajához léptem, és halkan bekopogtattam. Nem érkezett válasz, így amilyen halkan csak tudtam, benyitottam.
Satoshi épp az ágy szélén ült, valószínűleg nemrég kelhetett fel. Leültem mellé, remélve, hogy nem bánja a korai látogtást, és belekezdtem a mondandómba.
- Jó reggelt... Figyelj, el kellene mennem a főhadiszállásra, még mindig van egy kis elintéznivalóm... Nem lenne kedved velem jönni? - kérdeztem. |
Figyelemmel hallgatta végig és meglepődötten nézett rá egyre csak kikerekedőbb szemekkel. Arcán hatalmas mosoly jelent meg. - Komolyan mondod? Gratulálok. - Szólt végül csendben, magába szállva és visszatérve eredeti pozíciójába. Arcán vöröses pír jelent meg, nem tudta jobban dicsérni, mert nem talált rá több szót. Végül kibökte magából azt az egy nehéz mondatot mely nyomta szívét. – Máskor is szólj, mielőtt bármit tennél a tudtom nélkül. –Nyelt nagyot. Várt egy kicsit majd ő is elmesélte hosszadalmas reggelét. – Én elég hamar keltem már korábban is, és mivel nem szerettelek volna felkelteni így egy kicsit levegőztem. Az utcákat járva végignéztem a bódésokat, hogy miből lehetne reggelit készíteni, de mivel nem volt nálam pénz…- Halkult el. Nem tudta kimondani azt a szót. Végül halkan megerőltette magát. – Elloptam… Loptam egy kevés almát és hazasiettem vele, de mire ide értem te már nem voltál sehol. Így reggeli helyett ebédet csináltam.. Azt hiszem ennyiből állt a reggelem. - Harapott ajkaiba. Magában erősen az említett ebédre koncentrált de inkább nem szólelt meg, hogy lassan elhűl, inkább várt míg a fiú magától elmegy enni. |
Megvártam, míg leül mellém, csak aztán kezdtem bele a válaszba.
- Nos, tudod.. Indultam ugye az osztagvezetői jelölésen, és.. hát megválasztottak - nyögtem ki kissé zavarban.
- Félre ne értsd, nagyon örülök neki, csak eléggé meglepett. Nem vagyok benne biztos, hogy megleszek ezzel a poszttal.. De nem is ez a lényeg... - vettem egy mély levegőt, majd folytattam.
- A központban voltam megbeszélésen. Elég sokáig elhúzódott, de végülis túléltem... Találkoztam olyanokkal is, akik elvileg a feletteseim, mégsem láttam őket ezelőtt.. Igazából téged is el szerettelek volna vinni, de nem találtalak itthon, mikor felkeltem - mondtam körülbelül egy szuszra. Aztán észbe kaptam, hogy nem is tudom, a lány merre járt, míg én aludtam.
- Te merre voltál? - kérdeztem vissza a lány szemeibe nézve. |
Ajkaiba harapva nézte a fiút. Próbált nem feltűnő lenni, ám ez elkerülhetetlen volt számára. Körbenézett és meglepetten vette észre a kisebb rendet és rendetlenséget. Hogy ne legyen újra zavarban a földet kezdte bámulni. Egy ideig csend ült kettőjük közt de aztán felfigyelt a fiú válaszráe. Apró csillogó szemei kitágultak, de nem meredtek a fiúra. Piros pír orította be két arcát. Mikor újabb kérdéssel rukkolt elő Simon, megremegett. Nem tudta mit akar, de bízott benne. Egy lassú biccentéssel jelezte és állt még pár percet a küszöb előtt. Lassan elindult az ágy felé és helyet foglalt a fiú mellett közben tartva a megfelelő távolságot. Mély levegőt vett és magában tartota azt. Nem tudott mit mondani, így gondolkodott. Halkan nyöszörögve végül megtörte a csendet. - Mikor jöttél... azaz először is: Hol voltál? - Kérdezte bizonytalanúl. |
Nem tudom, meddig pakolhattam a szobámban. Viszonylag rend volt egyébként, de mivel nem volt jobb dolgom, nekiláttam rendszerezni a dolgokat. Először a szekrényemmel szerettem volna kezdeni valamit, amivel egyébként elég jól is haladtam. Külön választottam a hosszú-és rövidebb ujjú felsőket, majd kivettem azokat, amik már nem voltak jók rám. Az ágyon egy kupacba gyűjtöttem őket, de még nem tudtam, mihez fogok velük kezdeni, hiszen csak úgy kidobni nem lett volna szívem őket.
Ami a szoba többi rrészét illeti, mind reménytelennek bizonyultak. Hiába pakoltam át az asztalról a dolgokat a polcokra és fiókokba, akkor azokon a helyeken lett rendetlenség.. Egy ideig még próbálkoztam, de aztán feladtam, és visszaraktam mindent oda, ahonnan elvettem őket.
Nem sokkal később Satoshi jelent meg az ajtómban.
- Örülök, ha tetszik.. Megláttam a piacon, és.. hát, eszembe jutottál, úgyhogy megvettem - fejeztem be a mondatot nagy nehezen, és éreztem, ahogy halvány pír jelenik meg az arcomon. Újfent konstatálhattam, hogy kiemelkedő képességgel rendelkezem a "saját magamat kellemetlen helyzetbe hozás" terén...
Kissé oldalra fordítottam a fejem és inkább nem néztem a lányra, hogy ne legyen olyan feltűnő. Elég kellemetlenül éreztem magam, ahogy csak úgy álltam ott egy helyben, így helyet foglaltam az ágyon.
- Nem ülsz le? - invitáltam a lányt magam mellé. |
Jó sok idő eltelhetett mióta befejezte az olvasást és elaludt. Ezúttal ócska álmok nélkül megúszta a pihenést, legalább is mára. Szuszogása betültötte a csendes lakást.
Idők után már csak arra lett figyelmes hogy hangokat hall, majd melegség éri testét: Simon hazatért és ráterített egy kisebb takarót. Elősen összehúzta szemeit és próbált visszaaludni. Kisebb nagyobb sikerekkel sikerült is neki, míg a fiú is kényelembe helyezhette magát egy időre. Kellett neki is egy kis lazítás és ez az idő megfelelt rá. Békés csönd honolt továbbra is, csak az utca zaját lehetett tompán hallani az ablaküvegek miatt. Lassacskán fészkelődni kezdett, mígnem kénytelen volt feltápázkodni. Észrevette a takarót magán, és hogy a könyv vissza lett téve a helyére. Tekintetével a fiút kereste, ám a nagy fordolódásban megpillantotta a vázában heverő és épp szirmait bontogató virágot. Nehézkesen lépdesett a asztal felé, ahol a virág is volt. Ujjaival gyengéden végigsimított az apró rózsaszín szirmokon és megszagolta. Egy szerelmes mosoly villant meg az arcán. CSendes léptekkel kezdett járkálni a lakásban, kereste a fiút. Mikor már minden helységet bejárt az ő szobáját kivéve, ezúttal oda nyitott be. Meglepetésére Simon odabent volt. Piros pírrel az arcán próbált szavakat kibökni miközben ujjaival körözött. Végül csak sikerült magában összerakni egy kisebb szöveget, amit halkan ki is mondott. - Öhm... Kész az ebéd. És láttam a virágot... szép. - Nyögte ki, bár ez nem hangott túl bíztatóan, így hamar hozzátette: - Tetszik. |
Mikor bementem, megpillantottam pár széket, de mind üres volt; az emberek, akik a teremben voltak, mindannyian inkább álltak, így én is ezt tettem. Megálltam egy körülbelül 3-4 méteres távolságban, amit még nem tartottam tolakodónak, de túl távolságtartónak sem. Igyekeztem az arany középutat válsztani minden tekintetben a feletteseim előtt, hogy ők is saját szemeikkel láthassák: megfelelek a posztra.
Ezek után irdatlan mennyiségű információval árasztottak el. Szó volt általános kötelességekről, egy rövidebb beszédet is tartott egyikük, amolyan tájékoztató jelleggel. És persze a papírmunka: temérdek sok papír hullott az ölembe - kis híján szó szerint -, így legalább egy órát ezek kitöltésével kellett eltöltenem...
Nyilvánvaalóan biztosra akartak menni, hogy jó döntést hoznak, ugyanis minden apró részletre rákérdeztek. Az osztag neve, irányultsága és egyéb adatai mellett az én életemhez kapcsolódó kérdésekkel is találkoztam. Kértek pár mondatot a családomról, meg úgy általában a hátteremről.
Erősen gondolkoztam, hogy beleírjam-e Satoshit, de végül úgy döntöttem, nem teszem, hátha a végén még bajba keveredne emiatt.. Az osztagvezetőket nem mindenki kedveli, és nem akartam, hogy ennek esetleg ő igya meg a levét..
Mikor végeztem, hál'istennek elengedtek, és indulhattam hazafele. Azon az úton mentem, amerről idefele jöttem. Végigmentem a főút egy kisebb szakaszán, majd befordultam egy kisutcába, ahol egy kisebb piacféleség kapott helyet. Eleinte nem is néztem szét, aztán mégis megpillantottam egy virágárust. Már nem volt nála sok darab, az egyik mégis megtetszett.
Előhalásztam a zsebemből némi aprót, majd megvettem a még bimbós rózsaszín virágot. Fogalmam sem volt róla, milyen fajta lehet, de reméltem, hogy Satoshinak tetszeni fog majd, ha meglátja.
Nem sokkal később haza is értem. Kinyitottam az ajtót, majd ahogy levettem a kabátomat és felakasztottam azt, majd megfordultam, megláttam a lányt, amint a kanapén fekszik. A tekintetem a padlón lévő könyvre tévedt, és hirtelen megállt bennem az ütő, hogy a lány rosszullet, míg én odavoltam. Odasiettem hozzá, de megnyugodva tapasztaltam, hogy csak alszik. Visszahelyeztem a kezét az oldala mellé, kerítettem neki egy takarót, majd a könyvet is visszatettem a helyére.
Kerestem a lakásban egy vázát, ami meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult, de végül mégiscsak a kezembe akadt egy. Diadalittasan tértem vissza a fürdőszobába, hogy kitakarítsam azt és vizet öntsek bele, majd a nappaliba érve az asztalra helyeztem és beleállítottam a virágot. Reméltem, hogy mire Satoshi felkel kibontja a virágját, és tetszik majd a lánynak.
Ahogy ide-oda járkáltam a lakásban, a konyhába érve megpillantottam a terítéket és a kész ételt. Hálásan pillantottam a nappali irányába, ahol Satoshi még mindig békésen aludt. Nem akartam elkezdeni enni nélküle, így visszavonultam a szobámba és úgy döntöttem, elütöm az időt, míg felkel. |
Halkan kicsúsztatta a lábát csizmáiból, amikről addigra már az olvadt hó csepegett. Érezte, ahogy átjárja a meleg átfagyott testét. Óvatos léptekkel közeledett a nappali felé és meglepetésére a fiút nem találta a kanapén. A takaró gyűrötten a földön hevert Simon hanyagságát hívően. Érte nyúlt és összehajtva visszahelyezte a kanapé karjára. Egy sóhajjal ment tovább hátha megtalálja valahol, de se a fürdőben, se a konyhában, még az ő szobájában sem találta. Visszasietett a bejárati ajtóhoz és se a kabátját, se a cipőjét nem találta a helyén. Úgy tűnik elkerültük egymást… Gondolkodott és közben összepakolta a földre esett almákat. Ölében a gyümölcsökkel indult a konyhába. Azt próbálta eltervezni mit is készíthetne a lédús ételből, hogy az ebédet valamivel kiegészítse. Kutakodni kezdett egy kicsit és egy régi szakácskönyvet húzott le a polcról. Finom, régies borítója poros volt, mintha már évek óta nem használták volna. Kinyitotta. Oldalai sárgán villantak elé, nem volt nyomtatott. Szép formás emberi ujjak írták a tartalmát. Valószínűleg valami családi recepttár lehetett.
Belelapozott és keresett egy almával kapcsolatos receptet. Közben az ebéd elkészítésén is erősen gondolkodott. Végül úgy állt össze az egész terv, hogy csíkokra szaggatott régi tésztához egy erős pörköltöt készít, desszertnek pedig egy almás pitét. Hamar keresett is hozzávalókat és mindet előkészítette. Először a főfogásnak állt neki. Forró vízbe tette a száraz tésztát és a húst is felkockázta, majd olajos serpenyőben melegítette a könyv lépéseit követve. Erős fűszerekkel hintette be az aranysárgára pirult darabokat majd a tésztát is megsózta. Még arra is maradt ideje, hogy várjon egy kicsit, míg készre sül minden. Így szabadidejében előkapta azt a könyvet, amit előző este olvasott. Folytatta ameddig lehetett majd az asztalra helyezte és visszatért az akkora már készre sült és főtt ételekhez. A maradék feladatot gyorsan megcsinálta és készen azt asztalra helyezte azokat. Evőeszközöket és tányérokat is pakolt a kész ebéd mellé. Ezután jött a meglepetés. Az almás pitét pontról pontra úgy csinálta meg, ahogy az a könyvben volt megírva. Nem akarta elrontani, így mindent a megadott mennyiségekből az adott lépésekben hajtott végre. A sütőformát kikente és belekanalazta a kész tésztát, a tölteléket és a maradék tésztát rá tette, mint egy rácsot. Utolsó simításként a sütőbe helyezte. Míg az sült ő visszaülhetett olvasni. Nem is kellett sok a desszertnek, pár percen belül adta az illatát. Visszasétált a sütőhöz és kivette a készre sült pitét. Csalogatta az illata, de nem szerette volna egyedül felfalni az egészet. Végül úgy döntött, hogy vissza megy olvasni, míg nem ér haza a fiú. Lehuppant a kanapéra és mellkasához húzta térdeit. Hátradőlve olvasott tovább addig, amíg lassan el nem nyomta az álom. Eldőlt és kiejtette a kezéből a könyvet. Újra és újra visszaköszöntöttek képzeletébe azok az álmok, amik akkoriban szívét melengették: Anyjáról s apjáról, hogy milyen jó emberek lehettek. |
Mikor fölkeltem, és láttam, hogy a nap már magasan az égen jár, egyből átkozni kezdtem magam, amiért ilyen sokáig aludtam. Nem lehet, hogy már az első osztagvezetői napomon elkéssek a saját megbeszélésemről..!
Idegesen pattantam ki az ágyból, majd ahogy levágtam magamról a takarót, egy pillanatra elgondolkoztam, hogy egyáltalán hogy került az rám az este.. Nyilván Satoshi volt.
Ahogy a lányra godoltam, hirtelen eszembe jutott, hogy még el sem mondtam neki, hogy ma el kell mennem. Meg akartam kérni, hogy kísérjen el; sokkal inkább biztonságban éreztem volna magam, ha legalább egy ismerős arcot látok a környezetemben..
Kikászálódtam a nappaliból, és a lány szobája felé vettem az irányt. Bekopogtam, mielőtt kinyitottam az ajtót, bár elég halkan tettem; nem akartam esetlegesen felkelteni. Lenyomtam a kilincset, és benyitottam. Meglepetésemre azonban senkit sem találtam a kis helyiségben. Először határozottan furcsálltam a dolgot, később viszont úgy voltam vele, hogy nem vagyunk összekötve, nyilván neki is dolga akadt valamerre. Kissé csalódottan vonultam be a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magamat. Amilyen gyorsan csak tudtam, megmosakodtam, és visszaérve a szobámba magamra kaptam néhány holmit, és már rohantam is az ajtóhoz. Fölhúztam a cipőimet, és ekkor vettem észre, hogy a lány cipői sincsenek ott. Ezek szerint tényleg elment valamerre. Aggódtam érte, nehogy bajba keveredjen, de hiába próbáltam visszaemlékezni a tegnapra, hogy mondott-e valamit, ma merre akar menni, de semmi sem jutott az eszembe, így elindultam. Végigsiettem a szűk utcácskákon, igyekezve a legrövidebb utat választani a központ fele.
Mikor végre beestem az ajtón, már szabályosan folyt rólam a víz, ami nem volt túl szerencsés, tekintve, hogy nagyon hideg volt, és szinte biztos voltm benne, hogy egy kellemes kis megfázással térek majd haza innen...
Elsiettem az egyik folyosó végére, majd megálltam az ajtóban. Rápillantottam a szemközti falon lógó órára; szerencsére épp időben érkeztem. Kifújtam magam, megigazítottam a hajamat, majd beléptem a még résnyire nyitott ajtón.
- Jó napot - köszöntem szűkszavúan, ahogy végignéztem feletteseimen. |
Másnap reggel a friss lenge napsugarak beragyogtak a kicsiny ablakon, bevilágítva az egész szobát. Az utca már zajos volt Satoshi mégis még békésen szuszogott, addig a pontig, mikor már teljesen megelégelte ezt. Felült az ágyon és kinyújtózott közben szemét törölgette. Óvatosan lépett le lábaival a hideg padlóra és lassan felállt. Ingadozva ugyan, de elindult ki a szobából, első megállója pedig a fürdőszoba volt. Mikor átlépte a küszöböt a tükörhöz sietett ahol egy gumival próbálta megigazítani kócos frizuráját. Mivel ez nem sikerült, így csak ujjai segítségével átfésülte fürtjeit és hátra seperte őket. Egy mély sóhajjal nyitotta meg a csapot, hogy bevizezze, kezeit s azzal majd megmossa arcát. Felfrissülve érezte magát, de még nem volt felkészülve az aznapra. Ismét a szobájába ment, ahol előbb felöltözött, rendbe szedte ruháit majd elindult cipőjéért. A folyosón keresztül a nappaliig ment ahol megint csak egy mosoly villant meg arcán. Aranyosnak vélte, ahogy a fiú békésen alszik. Pehely könnyű léptekkel próbált egyre csak közelebb kerülni cipőihez, hogy fel ne keltse Simont.
Mikor eljutott az ajtóig, a földön lévő magas szárú csizmáira tekintett. Leguggolt és felhúzta őket a lábára. Hangtalanul távozott az ajtón és minél hamarabb elhagyta a ház területét. A városba sietett, ahol már lassított léptein. Több ételen is megakadt a szeme, amik a kicsin boltok kirakatán látszottak. Frissen sült péksütemények és zamatos gyümölcsök illata terjengett a levegőben. Egy boldogságban teli arccal mosolygott az összes ember körülötte. Csak ő volt szürke… Lassú léptei nem illettek ilyen körülményekhez és ismét csak a különbséget látta. Hamar futásnak eredt és lökdösődve átvágott a tömegen. Szeméből a könnyek ismét megeredtek, csak úgy maguktól; de az is lehet, hogy oka volt a dolognak. Egy sikátor sötétjébe szaladt ahol kifújta magát és inge ujjával megtörölte könnyes szemeit. Mély lélegzetvétel után megfordult és újra a nyüzsgő utcában érezte magát. Gondolta elvegyül a tömegben és szerez valami könnyed élelmet otthonra. Elindult az ellenkező irányba. Merev léptekkel közelített az embertömeghez. A csomó közepén könnyedén tudott a különböző ételes bódékhoz jutni. Pillanatok alatt megpakolta magát almákkal és futásnak eredt. Ezúttal nem tűnt fel az árusoknak a lopás, mintha csak megvette volna. Egy hamis vétel.
Végig futott az utcákon, végig a házak közti kanyarokon egész a házig. Mint egy rinocérosz, úgy rontott be az ajtón. Bevágta maga után és hátradőlt, majd lecsúszott a fal tövébe. Öléből az almák a földre gurultak. Hangosan lélegzett, szakadozva. |
Egy ideig még Satoshi hajának illatát lélegezve ültem, kiélvezve a hosszúr nyúlt pillanatot - körülbelül ennyire emlékszem, mielőtt elaludtam. Még félálomban érzékeltem, hogy Satoshi elfektet a kanapén, de ha akartam volna sem tudtam volna ellenkezni, se a karom, se a lábam nem mozdult, de még csak beszélni sem tudtam, amit viszont kifejezetten szerettem volna.
Valamilyen szinten azért mégiscsak tiltakozni akartam: ahogy hallottam a lány távolodó léppteinek zaját, enyhe kétségbeesés futott végig a testemen, amit aztán egyre tompuló érzékeim észre se vettek.
Egy pillanatra még éreztem, mintha valamit rámterítettek volna, de nem voltam benne biztos, hogy ez most valóban megtörtént-e, vagy csak álmodtam.
Ami azt illeti, erősen reméltem, hogy az előzőről van szó. Egy jó időre elegem volt az álmokból, és szerettem volna legalább ezt az éjszakát eltölteni nélkülük.
Kicsit aggasztott, hogy nem érzem a lány testmelegét körülöttem, de meg voltam róla győződve, hogy jól van és biztonságban tudhatom. Ez a tudat olyannyira megnyugtatott, hogy végleg átadhattam magam az éjszakának, remélve, hogy kipihenem a nap fáradalmait, elvégre a holnapi nap nem mulaszthatjuk el a kiképzést.. Még csak belegondolni is rossz, mi történne velünk, ha a tiszt elkapna bennünket még egy lógás után... |
*javítva*
Érezte, ahogy még közelebb kerül a fiúhoz. Egy kedves mosoly ült az arcára, de el is hervadt onnan pillanatokon belül. Álmosan pislogott az egyre csak sötétedő szobában, de még nem volt képes aludni. Ült a fiú mellett, mint egy hű őrkutya, és nem tántorított mellőle. Érzet a kötelességét, hogy meg kell védenie. Ez volt a küldetése, nem csak most, mindig, míg életét nem veszti.
Észre se venné egy-két ember, hogy milyen hamar álomra hajtotta fejét a mellette ülő, a mostanra fiatal férfi. Satoshi is csak fáradtan gubbasztott mellette, tartva Simon állát, ami az ő vállán nyugszott. Felsóhajtott és egy lassú mozdulattal kicsúszott a ölelésből, ügyelve hogy tartsa a fiú fejét. Finoman eldöntötte le a kanapéra, hogy feje ismét a párnába mélyedjen. Maga pedig felegyenesedett és egy búcsúmosollyal elindult a folyosó felé, ahol először a fürdőt vette célba. Kiengedte a maradék vizet, ami a kádban volt és leoltva a lámpát kilépett a helyiségből. Újra eszébe jutott a fiú, így egyre jobban sietett a szobájába. Egy takaróval kezében ment vissza a nappaliba, amivel betakarta a fiút. Leguggolt mellé és kezével a fiú haja alá túrt így végigsimítva arcán. Hamar felállt és most már végleg visszament a szobájába, hogy ő is lenyugodjon így az estére. A küszöböt átlépve még az asztalka feletti ablakot nézegette és egyre a közelébe érve próbált koncentrálni a kinti világra: Sötét utcákon alig világított valami. Pár ház ablakában most is pislákolt a fény, de mind olyan halvány volt, hogy ilyen álmos szemekkel észre se lehetett venni. Eltávolodott a hideg üvegtől és lehuppant a frissen vetett ágyra, amin már csak lepedő maradt. Megigazította haját, összetűzte és ruháit is megigazította magán. Lassan eldőlt az ágyon és lenge pislogással meredt a fehér plafonra. Elképzelte a csillagos eget falak nélkül, a szabadságot és a sötét zöldeket. Nem rohantak emberevő szörnyetegek a harmatos füvön, minden békés volt. Ezek után se kellett sok, hamar elnyomta az álom és már csak a szuszogását lehetett észre venni, de azt is csak akkor, mikor valaki nagyon halkan hallgatja. |
3...2...1... És semmi. Ahogy magamban "vártam", hogy Satoshi mikor húzódik el, ez a visszaszámlálás már legalább lejátszódott a fejemben, mégsem történt semmi, amit először kissé értetlenül fogadtam, majd megörülve a dolognak valamivel közelebb húztam magamhoz a lányt.
Nem kellett sok idő, hogy ismét elhomályosodjon a látásom; szinte éreztem, ahogy a fáradtság végigkúszik a testemen, végül teljesen magába zárva azt.
Bár rengeteg gondolat cikázott át az agyamon, egyikre sem igazán tudtam odafigyelni. Tökéletesen dekoncentrált állapotban ültem ott a kanapén, várva, hogy elnyomjon az álom. Hallgattam, ahogy Satoshi lélegzik, az egyenletes "ütem" szinte megnyugtatott.
Kicsivel később fél szemmel oldalra pillantottam, a lány arcát fürkészve. Nem mozdult, csak a szempillája rebbent meg néha-néha; nyilván álmodott valamit...
Visszacsuktam a szemem, és hagytam, hogy magába szippantson az üresség. Reméltem, hogy ezúttal nem futok össze valamilyen rémálommal, mára elég volt belőlük...
Nem kellett sok idő, és utol is ért az álom. Elég mélyen aludtam, és szinte biztos voltam benne, hogy reggelig fel sem kelek... |
Továbbra is aggodalmas tekintettel fürkészte Simont. Ide oda tekingetett majd nyugodtan végighallgatta a fiú mondani valóját. Rögtön megértette a helyzetet. Kiskorában ugyan ezzel a ténnyel kellett szembesülnie. Álmatlanság gyötöte emiatt naphosszat. Szörnyű évek voltak, e mára a homályba vesztek. Próbált visszafordulni a fiú felé, ám hirtelen megszólalt és megkérdezte fázik-e. Épp nyitotta volna ki a száját, hogy szóljon, de nem ellentkezhetett volna, hisz egy pillanat alatt magához ölelte a fiú.
Arcán erőteljes. vörös pír jelent meg, és csak bámult egy darabig. Kissé érezte még a hideget a testében, de nem foglalkoztatta idáig. Kellemetlenül érezte magát és mocorgott is, ám ezzel csak rontott(?) a helyzeten. Egyre közelebb került a fiúhoz, de így volt számára kényelmes. Még nem bízott meg annyira a fiúban, hogy ennyire szoros legyen a kapcsolat köztük, viszont hagynia kellett még a fiú is megnyugszik. A csent egyre nagyobb lett és csak a különleges pózt lehetett látni kettőjük között. Nagyot nyelt miközben dadogva próbált tiltakozni. - Igazán n... már nem fázom. - Jelentette ki halkan, ám nem tántorított a fiú mellől. Megnyugtatta a jelenléte és kellet egy kis társaság is számára, aki megérti. Ismét csak a fáradtságot lehetett rajtza észrevenni, ugyanis szemei lassan lecsukódtak. Elletkező irányba hajtotta le erőtlenül fejét. Saját vállán próbált szundítani egy darabig elég kevés sikerrel. Ennek ellenére csukott szemmel pihent és halkan szuszogott.
Élvezte a csendet és a nyugalmat, kevés ilyen lehetősége adódot azelőtt. A meleg már kezdte átjárni, ezzel egyre jobban álmosítani őt. Álmosan pislogott, hogy el ne aludjon, ám ezzel nem tudta megakadályozni ennek bekövetkezését. Ahogy a fiú ölelte egyre s egyre jobban erősödött köztük az a láthatatlan fonál, ami összetartotta őket. - Holnap nem késhetünk.. - Szólalt meg álmában és újra elhalkult. Visszaaludt. (Annyira megkérhetlek, hogy egy ideig türje Simon és majd ha ő elaludt, akkor intézem.) |
Miután megtöröltem az arcom, Satoshira emeltem a tekintetem. Mellettem ült, alig egy fél méterre tőlem. Lesütöttem a szemeimet, mert kissé kellemetlenül éreztem magam a történtek miatt.
Próbáltam visszaemlékezni az álomra, keresve, hogy vajon mi zaklatott fel ennyire, de már nem emlékeztem belőle sokmindenre. Csak halvány képek jutottak eszembe, amikből ugyan nagyjából ki tudtam venni, mi történhetett, a kis darabok mégsem álltak össze, így ezzel nem mentem sokra.
Ismét a lányra néztem, aki továbbra is aggódó tekintettel vizslatott.
- Nincs semmi gond, csak egy rémálom... Már egyáltalán nem is emlékszem rá - füllentettem egy kicsit, hiszen néhány részlet azért beugrott, de nem igazán akartam róla beszélni, főleg, hogy én magam sem értettem, miért álmodok ilyeneket...
- Ne haragudj, ha megijesztettelek.. - kezdtem, majd a karjára fektettem a kezem. Jéghideg volt, ami először meglepett, aztán rájöttem, hogy nyilván azért, mert kint volt az előbb. Ezek szerint nem aludhattam olyan sokat.
- Nem fázol? Nagyon hideg a karod - állapítottam meg hangosan is, és hirtelen ötlettől vezérelve átkaroltam a vállánál, így magamhoz húzva Satoshit, és félig-meddig átölelve, már amennyire az ülő pozíció engedte. Próbáltam felmelegíteni, remélve, hogy sikerrel járok. Igazán nem szerettem volna, ha voltaképpen miattam betegedne meg, hiszen ha nem aludtam volna el, utána mehettem volna, és ráadhattam volna egy pulcsit, vagy legalább egy takarót...
Csöndben maradtam, egyrészt nem is tudtam volna mit mondani, másrészt pedig kifejezetten jólesett ez a csend és nyugalom. A lány vállára helyeztem az állam, és lehunytam a szemeimet, tökéletesen kiélvezve a pillanatot, bár tudva, hogy nem tart majd sokáig... |
Gondolatai még a fejében cikáztak, ismét elméllyült bennük. Mintha csak egy álomban lenne. Újra ott találta magát mint pár percel ezelőtt. Abban a házba, ahol hagyták. Csak őket ismerte, akik befogadták egy időre. Olyan volt mint egy kutya: Mostohatestvérei csúfolták amiért beszélni sem tudott, pedig már hat évesen illett volna megszólalnia. Sokáig hallgatott és néma maradt. Nem tartott sokáig míg a "szerető család" is kitette az utcára. Visszavágyott igazi szüleihez, sírt, mert azt se tudta hol kezdhetné, vagy hogy egyáltalán élnek-e még. Hamar magához tért és nem tűnt sok időnek még elszundított a küszöbön.
Mikor már nem bírta tovább a hideget, fogta magát és felállt. Nagy levegővétellel, csendesen nyitott be, gondolván, hogy a fiú már alszik. Halk léptekkel ment be és leöltözött. Kilépett cipőjéből és visszaakasztotta pulóverét. Tovább sétált, de meglepetésére a fiút ülve látta a kanapén. Sűrű lélegzetvétele és izzadságtól nedves bőremegmutatta neki miről is van szó. A fiú háta mögé ment egy egy mozdulattal közelebb hajolt hozzá. Hirtelen azt se tudta mit modndjon, így gyorsan rögtönzött. - Baj van? - Kérdezte meg tőle némi aggodalommal a hangjában. Összetűzött haja egyre jobban kezdett egy szénabogjára hasonlítani, így inkább kibontotta a kontyot . Aranyszőke fürtjei így lágyan hullottak vállára. Ajakiba harapott és gondolkozott mit csináljon. Egyre fáradtabb lett. Eszébe jutott mikor ugyanígy nézett ki, mert rosszat álmodott. Egész kiskorában rettegett dolgok tudatáról. A fiúval is ez törénhetett... Elmélgette magában a tudatot. Folyamatosan az ülőgarnitúrára támaszkodva jutott el a fiú mellé, leült. - Mesélj. |
Félálomban hallgattam a lányt. Furcsálltam, hogy maradt a mai nap után még energiája bármire is... Mire feleszméltem, már ki is lépett az ajtón.
A mellettem lévő, karfáin kissé megkopott kanapéra pillantottam, majd hirtelen ötlettől vezérelve eldőltem rajta. Végignyúltam a puha, jelen esetben ágyként szolgágó ülőalkalmaatosságon, arcomat a túlsó oldalon heverő párnába temetve. Nemsokára enyhe szédülést kezdtem érezni amit az oxigénhiányra fogtam, így elfordítottam a fejem, hogy a bejárati ajtó felé nézzek.
Elgondolkoztam, vajon mit csinálhat Satoshi odakint.. Ki akartam menni utána, hogy behozzam.
Föltápázkodtam. A mozdulatsor meglepően egyszerűen ment, egyszerre úgy éreztem, mintha tele volnék spiritusszal, energiával; kis híján elhittem, hogy ha akarnék, repülhetnék is, túl a városon, falakon, ki a szabad világba...
A központ tetején álltam. Ha körbenéztem, láthattam az alattam elterülő házak sokaságát, emberek kavalkádját. Egy szűk sikátorban megpillantottam Satoshit. Megörültem neki, leugrottam az épületről, macskaként földet érve. Meg sem lepődtem azon, hogy nem történt velem semmi, meg sem sérültem, egy karcolás nyomát se lehetett felfedezni rajtam. Annyira boldof voltam, hogy fel sem tűnt igazán. Beszaladtam a két ház közé, könnyedén utolértem a lányt, aki velem ellenkező irányba sétált. Hátulról elkaptam, átölelve őt a fejem az aranyszőke fürtök közé fúrva. Megfordítottam a lányt, és hirtelen mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj.
Halott édesanyám nézett velem farkasszemet, ahogy egyre inkább elszivárgott az arcomból a vér. Hátráltam pár lépést, mire a nő elmosolyodott. Sarkon fordulva rohanni kezdtem arra, ahonnan jöttem.
A sikátorból kiérve a házunk előtt találtam magam. Felszaladtam a lépcsőn, és épp fölrántottam volna az ajtót, mikor észre vettem a lépcsőkön ücsörgő lányt. Ezúttal sokkal óvatosabban nyúltam utána, félre hajtva a szőke tincseket az arcából.
Ő már tényleg Satoshi volt. Megkönnyebbülés száguldott végig a testemen. Leguggoltam mellé, és épp belekeztem volna a történtek mesélésébe, mikor észrevettem, hogy a lány sír. Hangtalanul, némán, csak a könnyek patagzottak az arcán. Rám emelte a tekintetét, ajkai enyhén szétnyíltak, mintha mondani szeretne valamit, de nem jött ki hang a torkán.
"Mi a gond?" - szerettem volna kérdezni, de akárcsak ő, én sem tudtam megszólalni. Ijedten fölálltam, és a kilicsért nyúltam. Az ajtó melletti ablakból a bátyám vigyorgott rám, az előbb még a lépcsőn gubbaasztó Satoshit ölelve. A gondolatra, hogy elvesztem őt, ráadásul épp a bátyám veszi el tőlem, szikrák kezdtek cikázni az ereimben. Éreztem, ahogy a könnyek égetik a szemeimet a tehetetlenség és harag egyvelege következtében...
Levegőért kapkodva ébredtem a nappaliban. Szemeim azonnal felpattantak, bár annyira homályosan láttam, hogy nem tudtam kivenni a körülöttem lévő tárgyakat.
Fölültem a kanapén. Megkönnyebbült sóhaj kíséretében hullottam vissza a párnára, mikor rájöttem, hogy csak álmodtam. A szemeimet dörzsölve próbáltam visszazökkenni a valóságba, és elfelejteni ezt a rémálmot.
Ekkor vettem észre, hogy tényleg sírok. |
Megjegyezte, amit még a háta mögött mondott a fiú, ha ugyan halkan is érthető volt a leplezett igazsága. Egyenesen tudta mire gondolt az előtt, de nem akarta rögtön letámadni, így hagyta. A kamrából kiérve a tiszta asztalra pillantott és egy halvány mosollyal jelezte saját elismerését. Hamar visszatért szemébe a fáradtság, amit még fürdés közben érzett, így egy időre elbóbiskolt. Elmélyedt gondolataiban és ismételten szabadon hagyta a valóságot.
Hirtelen felfigyelt a fiú mondatára, fejét megemelte és érdeklődő tekintettel hallgatta. Egy kicsit elgondolkozott azon, mire is akart ezzel kilyukadni, végül csak megkérdezte. – Milyen tervről lenne szó? – Tudakozódott halkan, de a végén elásította magát. – Tulajdonképpen még nem vagyok álmos, megszoktam azt a hideget, ami akkor volt így most a benti levegő teszi az ásítást… Talán még kiülnék a lépcsőre egy kicsit. - Szólt még gyorsan, de halkan látván a fiút. Próbálta már nem zavarni, mert látta rajta azt, hogy álmos és minél előbb pihenni szeretne. Megindult az ajtó irányába, ami a szabadba vetetett, de közben leakasztotta a pulóverét a fogasról. – Ne merj utánam jönni… inkább aludj már. – Szólt még hátra szelíden és elhagyta a meleg épületet. Kint rögtön megcsapta a hideg téli levegő és az esti fuvallatok, így minél előbb magára kapta a ruhadarabot. Letelepedett a hideg lépcsőre, ami a bejárat előtt állt. Mikor kifújta a levegőt látta a saját leheletének ˇfüstjétˇ. Csak ült és gondolkozott, amíg olyan nem lett, mint az előtt. A hideg levegő a múltról való emlékeket hozta ismét felszínre.
Eszébe jutott az a nap mikor kidobták és kutatnia kellett a vacsorája után. Ekkor került végleg a nyirkos utcák legsötétebb helyeire. Hamar feltérképezte a várost és el tudott tájékozódni egy kis területen. Macskák után kutatott és elvette a zsákmányukat. Így élt napokig majd ő is eltanulta a ravasz állatok tetteit, így idők után ő is lopáshoz tudott folyamodni. Csak egy gyors mozdulattal kivette az épp áruló emberektől a gyümölcsöt, zöldséget vagy épp bármit, amit ehetőnek vélt. Tovább fejlődve pénzt is lopott és kocsmákba járt addig, amíg ott „állást” nem kapott magának. Férfiak fizettek neki csak egy éjszakáért, így egyre csak nőtt a pénze. Belefáradt a lopásba, így megtelepedett a kocsma közelébe és folytatta a saját külsejének rontását. Rosszabb lett, mint ami eddig volt. Minden pénzét alkoholra és károsító anyagokra költötte. Pulcsiját pedig az utolsó estén szerezte attól a férfitól, aki akkor pont vele volt. Megszökött és csak futott, míg a lába vitte. Szédülten esett össze minden sarkon, de eljutott egy sikátorig, ahol meghúzta magát. Az volt az utolsó este abból az életből, reggel már csak a fiúval találta szemben magát és az új úthoz, ami elvezetheti majd a jövőhöz; Ezek a gondolatok olyan módon elvették tőle az időt, hogy alig bírt megint a valóságra koncentrálni. Megdermedve bámult maga elé és azon filozofált, a fiú vajon lefeküdt- e végül. |
- M-Milyen csalódottság? - próbáltam leplezni az egyértelműt, tettetve, hogy nem értem, miről van szó, holott persze tökéletesen tisztában voltam vele, mire akar Satoshi célozni.
A téyleges válaszolás elkerülése végett inkább az evőeszközöket kezdtem rendezgetni a tányéron. Rémlett valahonnan nagyon régről, hogyan kellene elhelyezkedniük az étkezés befejezése után, de csak képfoszlányok ugrottak be, szóval csak nagyjából tudtam belőni.
Addig szöszmötöltem, míg a lány is végzett, majd elvitte a tányérokat, és a megmaradt ételt is. Gondolkoztam rajta, hogy segítsek-e neki, de ez már egy annyiszor lefutott kör volt, hogy inkább hagytam, hadd csinálja, ha ettől otthonosabban érzi magát.
Felálltam az asztaltól, és betoltam a székeket. Éppen ekkor ért vissza Satoshi is a kamrából. Láthatólag elfáradt, rá is ráfért volna a pihenés.
- Van valami terved mára, vagy marad az alvás? - kérdeztem, bár szinte egyértelmű volt a válasz, tekintve, hogy eléggé későre járt már, ráadásul hideg is volt, így - én legalábbis - nem szívesen hagytam volna el a meleg lakást.
Visszagondolva egész jó napot tudhatok magam mögött, a késő-délutáni kaland nagyot dobott az egész hangulatán.
Elmosolyodtam az alig pár órás emléken, majd macskásan nyújtóztam egyet, miközben egy álmos ásítás hagyta el a számat. Erősen kezdtem benne kételkedni, hogy fent tudok maradni legalább addig, míg a szobámig eljutok. Hirtelen az a pár méter távolság sokkal hosszabbnak tűnt; úgy éreztem, akár egy helyben állva is el tudna nyomni az álom... |
[147-128] [127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
