|
Témaindító hozzászólás
|
2015.09.26. 17:55 - |
Sűrűn lakott városrész a felsőbb réteg legjavával. Fejlett csatornarendszere, ami a város alatt húzódik végig, nagyban megkönnyíti az itt lakók életét. Központja a Katonai Rendőrség főhadiszállása, amit megfontoltan átgondolt terv alapján körkörösen utakkal vettek körös-körül, amik mellé házak épültek. A csigavonalban haladó főúthoz kisutcák csatlakoznak, így bármerre indul az ember, a főhadiszállásnál lyukad ki egy idő után. Ennek ellenére nem sok Rendőr tartózkodik a városban. |
[147-128] [127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
 Leült egy kiszemelt székre. A fiú pont vele szembe ült le. Kiszedte magának az ételt és nagyot sóhajtva lassan elkezdett enni, ezt tette Simon is. Az illat körbejárta a helyiséget, egyre csak mámorította az embereket, a több és még több étel elfogyasztására. Felnézett a tányérjából és kielégülten pillantott a fiúra. Ő már egy újabb kanállal szedett a tányérjára. Meglehetősen ízlett neki.
Köhintett egyet és halkan megszólalt.- Nem is gondoltam volna hogy ennyire finom lett. Bevallom őszintén, még életemben nem főztem ilyen ételt...- Mondta halkan és a végére teljesen elnémult. Ajkaiba harapott és ő is szedett egy kanállal. Mivel alig evett valamit napok óta, így ez a kiadós étel jót tett a gyomrának. Kiürült tányérral nézett szembe és hátradőlt a széken. -Köszönöm a dicséreteket...- Sóhajtott és kiegyenesedett. Azelőtt le tudta olvasni a fiú tekintetéről a csalódottságot. Gúnyos mosollyal nézett maga elé és alig bírta nem megkérdezni. Végül ezt is feladta. - Halljam, mi volt az, amitől ilyen csalódott arcot vágtál mielőtt elkezdtünk enni? - Kérdezte meg és folyamatosan bővülő vigyorral nézett a fiúra.
Felállt és a kiürült tálakat, evőeszközöket összeszedte. Ekkor már leült a mosoly a szájáról. Komoly arccal kezdett neki mosogatni. Megengedett egy kevés vizet és némi szappannal mosni kezdte a koszos edényket. Hangtalanul gondolt vissza arra, mikor nevelőanyja szoknyájába kapaszkodva nézte, hogy mosogat. Ez csak egy foszlánya volt a régi valóságnak. Mindenki elhagyta és egyedül maradt a föld felett. Egy mély, sokatmondó sóhajjal elhesegette gondolatait és kitette száradni az eltisztított edényeket. Megtörölte vizes kezével homlokát és a maradék ételért ment. - Bevihetem ugye? - Kérdezte meg a fiútól, de nem várva a válaszra megfogta a tálat és elindult vele a kamrába. Gondolta úgy is eleget evett, had maradjon holnapra is. Elégedetten jött ki onnan és csípőretett kézzel fáradtan kifújta magát. |
Fölpillantottam rá, ahogy leguggolt elém.
- Persze, menjünk..- préseltem ki magamból, majd megvártam, míg Satoshi előremegy. Kicsivel ezután én is föltápászkodtam, és megindultam a konyha irányába.
Mire beértem, már meg volt terítve. Végignéztem a szépen elrendezett evőeszközökön és a tányérokra kiszedett ételen, majd tekintetem továbbvándorolt a lány irányába. Kissé csalódottan nyugtáztam magamban, hogy összegombolta az ingét.
Leültem az asztal egyik széléhez, de nem az asztalfőt választottam, több okból is.
Először is, ez az asztal még nagyon régről van. A régi házunkból hoztam el, kb ez volt minden, amit rám, és nem a bátyámra hagytak a szüleink. Akkoriban mindig apám ült az asztalfőn, és bármennyire is a pokolba kívántam őket, azért szerettem a családom, és tiszteltem őt, illetve őket annyira, hogy legalább az emléküket fenntartsam, még ha ez csak annyit is jelent, hogy szabadon hagyok egy széket az asztalnál.
Másodsorban pedig, egy az előzőhöz képest elenyésző ok állt az utamba: alig volt hely az asztal és a konyhaszekrény között, ami ellehetetlenítette az odaülést.
Megvártam, míg a lány is helyet foglal velem szemben.
- Nagyon jól néz ki - mondtam, ahogy lenéztem a tányéromra. - Igazán kitettél magadért. Köszönöm - tettem még hozzá, és felvettem a villát és a kést.
- Jó étvágyat - mondtam, mielőtt nekiláttam az evésnek.
A vacsora legalább olyan finom volt, mint amilyen étvágygerjesztő ránézésre. Hamar végeztem az evéssel, és farkasétvágyamat meg nem hazudtolva még egyszer szedtem, de vigyáztam, hogy Satoshinak is maradjon, ha esetleg még ő is szeretne enni belőle, ha már egyszer ő készítette.
Miután másodszorra is kiürítettem a tányéromat, elégedetten dőltem hátra a székben.
- Tényleg finom volt - dicsértem meg, miközben vártam, hogy a lány is végezzen. |
Egy ideig csak szótlanul állt a fiú háta mögött semmit mondó arccal. De hamar feltűnt neki, hogy a fiú sokat elidőzik tekintetével a testén. Zavarában félresöpörte arcába lógó kissé még vizes hajtincsét és mély levegőt vett. Hajlamos volt arra a sietségre, ami most is feltűnően mutatkozott rajta. Enyhén gyűrt ruhadarabjai néhol megragadtak a még nem teljesen száraz testén. A kanapé mellé lépett és az asztalon heverő könyvre pillantott. – Tetszik a könyv…- Szólalt meg végül megtörve a csendet, de elhallgatott mire a fiú szavába vágott és rá is talált a lány előző kérdésére. – Valóban az. Ennyire jellegzetes illata lenne? Pedig nem sokszor főzöm ilyet és nem tudom, hogy te mennyit eszel ilyet… - Harapott ajkaiba a mondata végén. Nem várt rá reagálást, csupán a konyha felé pillantott ahol a levegőben látni lehetett a gőzt az étel felett.
Hamar visszapillantott a fiúra, aki egy újabb megjegyzést tett rá. Szokatlanul halk hangja volt és egyenesen tudta mire akart ezzel utalni. Rendetlen külseje egyáltalán nem illett jelleméhez, de ez most így kívánta meghagyni magán. Voltak olyan pillanatai mikor ezeket megszokta, mikor fogadók szobáiban kalandozott idegen férfiakkal. Beleborzongott a gondolatba és elhessegette azokat, jó távolra magától. Próbált ismét a fiúra koncentrálni, de látta az arcán a meglepettséget. Tulajdonképpen jogos is volt, hisz ő még soha sem látta így. Viszont meg kell ezzel a külsővel is ismerkedni, legalább éjszakánként. Hirtelen sóhajjal lépett előre egyet és a fiúval szemben leguggolt, így szembekerülve vele. Felé mutatott egy enyhe féloldalas most és halkan megszólalt. – Ideje enni. Gyere...
Állt fel és elindult a konyha irányába. Otthonosan mozgott: előszedett két tányért és evőeszközöket. Az asztalra tett egy kisebb fatányért és arra helyezte a meleg ételt. Kész terítékek mellé kenyeret tett. Nagy levegőt vett és ránézett a kész vacsorára. Felmerült benne, hogy az étel és a teíték tökéletes de maga olyan ramatyul néz ki, mint egy alvás után az ágynemű. Haját egy gumivel lazán konytyba kötötte és begombolt pár gombot az ingén, hogy elkerülje a fiú meglepett tekintetét. Ő maga sem kívánta mutogatni kicsi, jelentéktelen testét. Így már csak az ázott ruhadarabok maradtak rajta, de lustaságától nem állt jogában cserélni azokat. Úgy se volt más ruhadarabja a jelenlegieken kívül. |
Egy ideig csak ültem, miután Satoshi elment fürdeni. Ekkor jutott eszembe, hogy le sem engetem magam után a vizet, de abból ítélve, hogy nem hallottam vízcsobogást, nem zavartatta magát és a megmaradt vizet használta.
Kíváncsian emeltem fel a könyvet, amit eddig olvasgtott. Nem volt túl vastag könyv, de már majdnem a felét el is olvasta a "könyvjelző" helyzetéből ítélve. Sok könyvet tartok otthon, szeretek is olvasni, de még nem olvastam minden darabot a lakásban. Ez a könyv szintén ezek közé tartozott.
Épp, mikor letettem az asztalra, a lány hangját hallottam meg magam mögül. Már válaszoltam is volna a kérdésre, miközben megfordultam, de mikor megpillantottan Satoshit, egy hangot sem tudtam kipréselni magamból, egyszerűen csak szóra nyitott szájjal meredtem rá. Végigmértem a tekintetemmel, bár a művelet valószínűleg kissé tovább tartott a kelleténél. Elindőztem a hanyagul fölkapott ing begombolatlan felső részén, ahol látni lehetett a lány halovány bőrét.
Mikor észrevettem magam, gyorsan becsuktam a számat, és elkaptam a tekintetem, de már késő volt: éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik, majd kifut onnan, és más helyekre vándorol...
- R-rakott krumpli? - kérdeztem vissza, miután meg tudtam szólalni nagynehezen. Az ágy szélét szorongatva próbáltam másfele terelni a gondolataimat, de nem igazán jártam sikerrel.
- Nem jellemző rád, hogy ilyen... rendezetlen légy - mondtam, kellőképen átfogalmazva a fejemben felbukkanó, Satoshit jellemző szavakat.
Nyeltem egyet, és inkább a lábaimat mustráltam, amikre fürdés után elfelejtettem zoknit hűzni, így most kissé fáztak.
Reméltem, hogy nem túl feltűnő egyre szaporább légzésem. Határozottan haragudtam magamra, amiért ma már ez legalább a második alkalom, hogy nem tudom szabályozni a... nos, indulataimat, érzéseimet... |
Igazán elmerült az olvasásban, olyannyira, hogy észre se vette, a fiú már mellette foglalt helyet. Felpillantott miközben ujjai közt összefogta a könyvet. Tekintetét Simonra emelte és egy apró mosolyt villantott neki mikor összeért tekintetük. A fiú tincsei vizesen még rakoncátlanabbak voltak, így az arcára is jutott egy csepp, amit a fiú óvatosan le is törölt. Halvány pír jelent meg az arcán és mosolya még szélesebbre húzódott. Egyelőre mit sem foglalkozva az ez előtt történtekkel. Fejével biccentett, hogy már szívesen menne fürdeni, de a fiú újabb kijelentéssel állt elő, így azt még végig hallgatta. Legbelül érezte, hogy megvillan valami apró szikra, talán... Halkan megszólalt. - Ha megfürödtem előkészítem neked. - Mondta szinte suttogva. Mivel a szél valószínűleg kárt tett a torkában, így csak halkan tudott hozzászólni. Hangszálai így is fájtak minden egyes szónál. Kinyitotta a könyvet és behajtott egy kis fülecskét annál az oldalnál ahol éppen járt. Felállt és elhelyezte a kanapé előtt álló asztalra. Megfordult a fiúval szemben, de meggondolta magát, így inkább nem mondott semmit. Mire elindult arca ismét vörös színben úszott.
A fürdőszobában csak behajtotta magára az ajtót, de nem csukta be. A megmaradt vízet használva kezdett készülődni a fürdéshez. Lassan levette a manőver felszereléshez kapcsolódó szíjakat, majd a ruháit szépen egymás után. Óvatosan bemászott a forró vízbe és teljesen elgyengülve bukott a víz alá, hogy megmossa a haját. Levegővétel nélkül bírta pár percig a víz alatt és áztatta testét. A forróság minden egyes szempontból tisztítóan hatott rá. Rég fürdött már meg normálisan, így most kihasználta az alkalmat. Lecsukta szemeit, nagy levegőt vett és ismét a vízbe bukott. Tincsei fodrozódtak a víz tetején és a vízben. Néhol fennmaradt pár szál, de néhol elmerült. Úgy érezte ezzel kizárja magát az idegesítő külvilágból, de egy idő után rájött, hogy levegő és egy bizonyos ember nélkül képtelen lenne élni. Hamar felbukkant a víz alól egy újabb levegővételért és megelégelte a lustaságot. Kellően kiáztatva magát állt fel a vízben és még egy jó ideig mozdulatlan maradt. Csak nézett előre, még a lábát víz érte. Kilépett a csempére és elvett egy felakasztott törülközőt. Míg a testét teljesen szárazra törölte, addig vizes tincsei arcába hulltak. Nem látott túl sokat, de ez épp elég volt arra, hogy kellően megtisztítsa magát. A törülközővel most haját törölte meg, már amennyire tudta. Kifacsarta belőle a maradék folyadékot és hátracsapta, így csupasz hátát érintették a mostanra hideg tincsek. Beleremegett. Nadrágját és fehér ingét vissza vette, de a többi felszerelést és kabátot csak karjaiba vette. Vissza rakta a törülközőt és elindult a folyosó felé. A szobájában lepakolta a felszereléseket és a kabátot gondosan összehajtva melléjük helyezte. Felsóhajtott és megindult a konyha felé, ahol már jócskán érezni lehetett a rakott krumpli füstölt, mégis kellemes illatát. Kivette a sütőből és a pultra helyezte. Hagyta kicsit hűlni és elindult a nappali felé. Inge szétszórtan hevert rajta, s a felső három gomb be se volt gombolva. Nadrágja gyűrött volt, mégis így volt kényelmes számára. Megállt a fiú mögött és halk rekedtes hangon megszólalt.
- Kitalálod mit sütöttem?- Súgta oda neki hátulról és egy halvány mosollyal pillantott maga elé, azaz a fiúra, aki most nem láthatta. |
Még egy ideig a kádban voltam, közben megfürdöttem, és még hajat is mostam. Kiszálltam, és egy törölközővel felszárítottam a rajtam maradt vízcseppeket, majd miután végeztem, a hajamat töröltem meg vele, nem vesződve hajszárítóval, bár így az eredmény közel sem volt kielégítő; tiszta víz maradt az egész, de nem igazán törődtem vele.
Ahogy rendbe szedtem magam és felöltöztem, az ajtó mögül finom illatokat éreztem. Kíváncsian felhúztam a szemöldököm, majd kiléptem a folyosóra. Megindultam a konyha felé, ahol a sütőt láttam működni, de senki sem volt a helyiségben, így tovább sétáltam.
A nappaliban találtam rá Satoshira. Egy könyvet olvasgatott, úgy tűnt eléggé belemerült, észre sem vette, ahogy beléptem a szobába.
Letelepedtem mellé, mire felém fordult.
- Végeztem, mehetsz, ha szeretnél - mondtam, és félresöpörtem egy a homlokomba lógó tincset. Egy vízcsepp éppen a lány arcán landolt, ahogy megráztam a hajam. Halkan felnevettem, és hüvelykujjammal letöröltem azt.
Vártam, hogy elindul-e, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, ismét megszólaltm.
- Egyébként nagyon jó illata van a vacsinak. Köszönöm, hogy ezzel fáradsz - mondtam hálásan pillantva rá. |
Minél hamarabb el akarta foglalni maggát, így felállt és tovább lépett az ágyáig. Megágyazott és tette, amit tudott: rendet rakott mindenhol; De még ez se volt elég, így halkan előhúzott egy lapot ás a kisasztalra tette, ami az ágya mellett állt. Ugyan nem volt olyan díszes, mint a nappaliban lévő, de erre az egy dologra éppen megfelelt. Neki kezdett írni. Hamar betelített egy egész lapot és újabbat húzott elő. Leírta a saját történetét, amit érzett, mindet megfogalmazta és gondosan elcsukta egy papírborítékba. Mindezt az ágy alá rejtette és rátett egy dobozt, ami így védte a felfedhetőségtől. Egy halk sóhajjal rogyott le az alvóhelyre és várt egy keveset. Hagyta, míg a fiú nyugodtan megfürdött, hagyott neki időt, mert nem akart illetlenséget mutatni. Arcát tenyerébe mélyesztette és karjait megtámasztotta a térdén. Háta így meghajolt. Gondolataiba merült és próbált nem az előzőkre gondolni. Halkan mondogatta magában a szavakat, amit próbált minél tömörebben megfogalmazni, hogy a fiú elé már kész szöveggel álljon.
Kiegyenesedett és maga elé figyelt. Fürkészte az üres falat. Hamarosan felállt és lábaira helyezte testsúlyát. Lépett egyet, majd ezt folytatta, amíg az ajtóig nem ért. A kulcsot elfordította benne, így halk kattanó hangot hallott. Lenyomta a kilincset és elindult a folyosón keresztül végig a fürdőig. Fülét óvatosan az ajtónak támasztva hallotta a fiú lélegzetvételeit. Érezte azt a nyugalmat és így még jobban elgondolkozott azon, hogy hagyja még lazítani. Könnyed lépésekkel indult el a konyha irányába és belekezdett a főzésbe. Mivel jobb dolga jelenleg nem volt, ezért feltette a vizet forrni és elő készített pár fej krumplit, tojást és hagymát. Mindet megpucolta és némelyiket apró kockára aprította. A kamrából előkeresett egy szál kolbászt és abból is vágott le kis karikákat. A forró vizet két fazékba tette és bele helyezte a tojásokat és a krumplikat. Gondosan megfőzte mindet és kizsírozott egy nagyobb tepsit. A leszűrt ételeket megrakta majd betette a sütőbe. Ezzel el is készült a vacsorával és elindult a nappaliba. Halk sóhajjal nézett végig a könyveken és rászánta magát egy kis unaloműző olvasásra. Kivett egy könyvet és a kanapéhoz vitte. Elhelyezkedett és olvasni kezdett. Elmerült a kalandos regényben, így már nem is vágyott a minél hamarabbi fürdésre. |
Vártam, hogy ideadja a felsőjét, ám a művelet elég érdekesen sikerült. Miközben levette a pulcsiját, a többi ruhadarab is felszökött a derekán, meg sem állva mellkasáig. Hirtelen zavaromban nem tudtam, mit csináljak, egyszerűen lefagytam, és éreztem, ahogy a vér fogozatosan elönti az arcomat, míg már a fülemben hallottam dübörögni. Mikor megigazította magán a ruhát, elkaptam a fejem, enyhe fáziskéséssel. Elvettem a pulcsit és a tengelyem körül 180 fokot fordulva a fogassal kezdtem babrálni, felakasztva a felsőt, mintha rengeteg időt és hatalmas odafigyelést igényelne a dolog. Hosszasan bámultam magam elé, úgy téve, mint aki csinál is valamit, miközben erősen koncentráltam arra, hogy szabályosan és egyenltesen vegyem a levegőt.
Miután hallottam, hogy Satoshi elmegy, megfordultam, és egy mély levegőt véve próbáltam visszanyerni az arcom eredeti színét. Pár pillanat múlva késznek éreztem magam arra, hogy meginduljak, mégsem a lány után vettem az irányt, inkább a fürdőt tűztem ki célomul. Úgy döntöttem, először összeszedem magam, aztán majd beszélek vele, mert jelen helyzetben magamat ismerve csak össze-vissza dadognék, és nem lennék képes kinyögni egy épkézláb mondatot sem.
Így beléptem a fürdőszoba ajtaján, magam mögött behúzva azt. Nehéz lesz megszokni a zárt ajtó mögötti fürdést, de a mosdóval még érdekesebb lesz a helyzet. Mivel eddig egyedül éltem, erre nem volt gondom, most viszont furcsán venné ki magát, ha nem zárnám magamra az ajtót...
Megráztam a fejem, hogy elűzzem a gondolataimat, amivel csak annyit értem el, hogy még jobban összekócolódott a már amúgy is szénakazalként szétálló hajam.
Levettem a ruháimat, és beültem a kádba, forró vizet engedve magamnak. Bár volt zuhanyzó is, én mégis jobban szerettem a kádban áztatni magam, és így is tettem minden alkalommal, mikor volt rá elegendő időm, és éppen nem rohantam sehova.
Lejjebb csúsztam a kádban, a víz éppen az orrom fölé ért, de a számat már takarta. Lehunytam a szemeimet, és csöndben élveztem az engem körülvevő forróságot, ami lassan átjárta a testem. Akár órákat is képes lennék eltölteni itt, de most, hogy van valaki, aki vár rám, illetve a fürdőszobára, sietnem kellett. Vagyis kellett volna. Egy hosszú nap után úgy voltam vele, hogy megérdemlek ennyit, így még maradtam egy kicsit, hátha sikerül ellazulnom és kikapcsolom egy időre. |
Szúrós szemmel nézett a fiúra, ha vissza is akarta volna adni a kabátot, azt ne engedje. Nem kellett már neki a ruhadarab, hisz kellően felmelegedett egy kis idő alatt, viszont a fiú állapota annál rosszabb lett. Ismét csak egy bólintással jegyezte meg a válaszát és a fiú nyomában elindult előre. Követte a ködös éjszakában, ami megvallva elég romantikusnak látszott, de mégis rideg volt. A kihalt utcákon a házakban nem égtek fények. A városrész csendes álomba szenderült és várta a holnapot. Csupán ők ketten voltak a kívülállók, az éjjeli baglyok, akik merészen rótták az utcákat.
Míg a gondolataival foglalkozott nem is vette észre, hogy milyen hamar vissza is értek. A lépések sokkal többnek tűntek. Átlépve a küszöböt tovább ment egy kicsit, hogy beléphessen Simon is, de amint ez megtörtént hallotta is a zár kattanását a háta mögött. Enyhén bezártságot érzett, de megpróbált nyugodt maradni. Hamar beljebb került, hogy még kényelmesebben érezze magát a már meleg lakásban. Gondolatai elbolyogtak tőle messzire, így nem igen foglalkozott a körülötte történő világgal. Halkan beszélt magához és kinyilvánította sajátos véleményét, de hamar megrázta a fejét, hogy újra szembe találja magát a valósággal. A fiú ekkor már felé nyúlt, ám nem igen tudta mit akart, végül óvatosan levette a pulóver magáról, de hirtelen megvillantotta magát, ugyanis a pulóver alatt levő ruhadarabok is felgyűrődtek így csak a feszülős melltartó egy része látszott. Hamar lehúzta az ingét, hogy eltakarja testét majd lehúzta magáról a pulcsit már jobban vigyázva. Feje ennek következtében vörösen izzott. Odanyújtotta a ruhadarabot, de elfordította a fejét. Szégyenében csak dadogott és várt egy kicsit mielőtt válaszolt volna a fiú következő kérdésére. Ajkaiba harapott és hátra hőkölt egy lépést. - ...Menj előre, már nem fázok, de neked viszont szükséged van egy forró fürdőre, hogy meg ne fázz... - Szólt halkan. Bizonytalan léptekkel indult el az általa kisajátított szobába közben dadogva próbált bocsánatot kérni az előzőkért.
Miután beért a szobába magára csukta az ajtót és annak támaszkodott. Megkönnyebbülten sóhajtott és lecsúszott a fal tövébe. Körbe nézett a kis területen, de nem gondolkodott még az alváson. Túljutva a holtponton már nem volt kedve a lustuláshoz, de egy fürdő jól esett volna számára.
|
- Egyáltalán nem így gondoltam... - kezdtem, mikor felém nyújtotta a kabátot. Tényleg nem így értettem, mégis hálásan nyúltam a ruhadarab felé. Kezdett teljesen átjárni a hideg, már az orromon kifújt levegő páráját is tisztán láttam magam előtt.
- Menjünk, idefagyok - mondtam kis idő múlva, és miután megvártam, hogy Satoshi mellém érjen, elindultam ismét. A sötétbe belevesztek az előttünk lévő alacsony házak, az út mégis kivehető volt közöttük, még ha csak halványan is. Emlékeztem, merre kell menni, és ez igazán jól jött ilyen látási viszonyok mellett. Legalább nem esett se hó, se eső, bár egyre lejjebb szállt a köd.
Nemsokára hazaértünk; már lehetett látni a házunkat.
Fáradtan léptem be Satoshi után a lakásba, a hideg elég sokat kivett belőlem. Becsuktam magam mögött az ajtót, és elforítottam a zárban a kulcsot. Beléptem a nappaliba, követve a lányt.
- Semmire sem vágyok jobban most egy forró fürdőnél - jelentettem be, aztán eszembe jutott, hogy előre kellene engednem Satoshit. - Persze mehetsz elsőnek, biztos szeretnél te is lezuhanyozni vagy valami - tettem hozzá kissé zavarban.
Levettem a kabátom, és a fogasra akasztottam.
- Ideadod a felsőd? Felkasztom azt is - ajánlottam fel a lány felé nyújtva a karomat. |
Végig próbált mozdulatlanul állni, de nem sikerült neki, a fiú egy pillantásból is tudta, hogy fázik. Összerezzelnt hirtelen és belátta, hogy mind a ketten fáztak. Nincs rá kérdés, egyszerűen tettették mind a ketten, csak hogy jobban érezzék magukat. Résnyire nyitotta a száját, hogy megszólljob, de nem tette. Inkább hallgatott, nem akart visszafeleselni azok után amit a jövőről gondolt.
- Nem kívánlak feldühíteni, bocsánat, amiért ezt eltitkoltam...-Suttogta végül halkan. Hirtelen idegen anyagot érzett végig a vállán s mire feleszmélt már a fiú kabátja volt rajta. Ellenezni nem kívánta a dolgot, de tudta hogy minél hamarabb vissza kell adnia a ruhadarabot. A következő mondatra csak egyszerűen bólintott és elindult a fiú után. Követte a fiút és ugyan azokra a kiálló kődarabokra nehezedett, mit amelyekre a fiú is. Sikeres földretérésük után, megúszták az elkerülhető balesetet.
Ajkaiba harapott és megilletődötten nyúlt a rajta levő kabáthoz. Épp oda akarta volna adni, mikor ismét megszóllt Simon. Egy kicsit hátra hőkölt és végül lekapta magáról a kabátot. Intenzív fejrázással jelezte neki hogy már nem kell neki a ruhadarab. Odanyújtotta maga elé és várta míg elveszi és magára teszi. Hazudni ugyan nem tudott valami jól, de nem hagyhatta, hogy megfázzon. Megszeppenve állt egymagában a fiú előtt és fontolgatta mit mondjon. |
Egy ideig még a távoli tájat pásztáztam a tekintetemmel, majd oldalra fordítva a fejem Satoshira pillantottam. Meglepve láttam, hogy fázik. Én annyira elmerültem a látványban, hogy fel sem tűnt a hideg - egészen mostanáig. A lányt elnézve végigfutott a gerincemen a hideg, egész testem libabőrös lett.
- Miért nem szóltál, hogy fázol...? - kérdeztem aggódva, de tettetett haraggal a hangomban, amit még én sem bírtam megállni mosolygás nélkül, így a mondat végére elvigyorodtam.
Levettem magamról a nem túl vastag, de a célnak pot megfelelő kabátot, és Satoshi vállaira terítettem, remélve, hogy segít valamennyit.
- Talán ideje lenne indulnunk.. - mondtam egy kis idő múlva. Elég későre járhatott, sötét volt, ráadásul csontig hatoló hideg is, így elég ésszerűnek tűnt a dolog, bár mindig nehezen hagyom el ezt a helyet. Főleg most, hogy Satoshi is velem volt.
Én indultam meg elsőként. Föltápászkodtam óvatosan a vékony, de szerencsére a legkisebb mértékig sem ingatag toronyrészen, majd hátrafele lépdelve, mintha csak létrán ereszkednék alá, egyik lábamat a másik után téve araszoltam lefelé a falon. Mikor már csak a fejem volt a fal fölött, megálltam, és megvártam, hogy a lány is kövessen.
Nagyjából azt az útvonalat próbáltam követni, amin felfelé jöttünk. Több-kevesebb sikerrel megtaláltam a stabilabb pontokat, így egyben leértünk a földre.
Megvártam, míg ő is leér, majd felmértem a terepet, kitalálva, merre is kell mennünk.
- Fázol még? - kérdeztem, bár mihelyst kimondtam, tudtam, hogy elég hüye kérdés volt.. Nem lett azóta melegebbb, egy vékonyka szövetkabát pedig nem sok védelmet jelent.. |
Hamar felkapaszkodott a már tudatos útvonalom. Örült annak, hogy a fiú így védte, de megint felmerült benne az, hogy lebecsülné az erejét. Inkább elhallgatott, minthogy megszólalt volna, nem akart újabb vitát kiváltani. Némi nyögések közepedte felért a tetőre ahol hamar helyet keresett magának. A fiú mellé kényelmesen leünt és karjaival támaszotta meg magát a a háta mögött. Hatalmas sóhajjal váltott pozíciót. Törökülésbe kuporodott és amennyire tudott összehúzódott, hogy legyen helye a fiúnak és hogy ne fázzon.
Szemei csillogtak a csillagon egen, ahogy felnézett arra. Végigvezette tekintetét a dombokon, hegyeken, ott ahol a falak húzódtak és tovább. Elveszett az aprórészletekbe és végig figyelte hogy oltódnak le a régi petróleum lámpák fényei egy egy házban. Megszólalni se tudott, mikor minden a tekintete elé tárult. Megvolt az álma, hogy szabad legyen. Így fel tudta állítani azt a lehetséges utitervet, amivel megszökhetett volna, bár amennyivl közelebb került a fiúhoz, úgy úgy távolodott el ettől az ötlettől.
Ajkaiba harapott és halgatott. Továbbra is csodálta az eget, a tájakat és a szabad területeket. Nem is látott titánt a közelben, így még biztosabbra ment gondolatban. Egy érzelgős sóhajjal enyhúlt meg és egy kicsit összerezzent. Vacogni kezdett. Belemarkolt a mellkasánál lévő anyagba és összeszorította fogait, hogy még véletlenül se hallja meg a fiú. Remélte hogy nem kellt nagy feltűnést, de válaszolnia kellett a kérdésre. Nem volt udvariatlan, így hamar kis is nyitotta ajkait, amin a hideg szellő most is átfújt. Fogai rettenetesen fájtak a hidegtől, de bírnia kellett. Fellélegzett és tettre készen állt fel a fiú mellett. - De valóban az... - Felelte halkan és előre nyújtotta egyik kezuét a messziségbe, mintha csak meg akart volna fogni valamit a távolban. Másik kezével még mindig a pulóverét szorongatta. |
Elkezdtem fölkapaszkodni a régi épület kissé omladozó falain. Előre mentem, hogy kitapogassam, melyik kiálló tégla alkamas kapaszkodásra és melyik nem. Az esetek többségében sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy mihelyst megfogtam egy darabot, az összemorzsolódott a kezemben, mintha homokból lett volna.
Időnként hátrapillantottam, hogy megnézzem, Satoshi jól van-e. Már több mint az út felét megtettük, mikor a nap alábukott a horizonton, ezzel egyre mélyebb sötétségbe burkolva a már éjszakába átnyúló délutánt. Bár egyre kevesebbet lehetett látni, azért mégis nagyjából-egészéből kivehető volt a félbetört torony, ami jelen esetben uticélunkat jelentette.
Ahogy fölértem a tetőre, óvatosan a letört rész peremére ültem. Szerencsére stabil volt az egykori templom többi részével ellentétben. Megvártam, hogy a lány is fölérjen, majd körülnéztem.
Bár már párszor jártam itt, mégis minden egyes alkalommal meglepett a látvány. Az ember azt hinné, nem lát túl a messze és magasra nyúló falakon, de ez nem így van. És bár gyönyörű látványt nyújt a város ezen kései órákban, ahogy a komor sötétséget meg-megszakítja a házak ablakaiból kiáramló fény, szinte megragyogtatva az utcákat, meleg fénnyel körülvéve a lakásokat, mégsem ez ragadja meg a szemlélő figyelmét.
Mindezen túlnézve, a messzi tájat kémlelve lassan kirajzolódott előttem egy kisebb domb, majd egy középmagas hegy alakja. Emlékszem erre a kettőre, mint egyfajta támpont, mindig egy helyben, ugyanúgy álldogálnak magányosan a síkság közepén. Előttük bővízű folyó kanyarog, néhol lassan csobogva, máshol sebesen rohanva, már-már zúduva folyik a vize. Ha az ember csöndben van, még a hangját is lehet hallani.
- Gyönyörű, igaz? - kérdeztem megtörve a csendet, ahogy feleszméltem a kinti világ csodálásából. A lány közben már mellettem ült, észre sem vettem, mikor telepedett le mellém. |
Igazán meglepte hogy hogy áll hozá, a sajátos panaszaihoz. Azt hitte, komolyan nem érdekli és még elpuhultabbnak tartja. Ezért is akarta ezt magában tartani, de ezek kiváltották nála azt a fázist, hogy dühöng vagy kiabál azzal is akivel nem kellett volna. Rádöbbent, hogy igen utálatos lehetett az eddigiekben.
Követte a fiút és továbbá is feltérképezte a helyet, ahol eddig élt. A közeljövőben ugyanis szerette volna összehasonlítani a különböző "világokkal". Próbált lépést tartani a fiúval, de nem volt túlságosan hozzászokva a napi meneteléshez. Kezeit mellkasához szorította. Egész teste remegett, didergett. A szél átfújt a kopott fekete pulóveren és át a még érvényben levő többi ruhadarabon. Karjai libabőröztek, de próbált magán segíteni és nem a hidegre gondolni. Úgy érezte magát, mint egy tehetetlen hajléktalan egy hideg téli napon. Ajkai kezdtek elkékülni és szemeit is szaporábban csukta be. Szőke tincsei szemébe lógva próbálták ellenezni a szelet, de így azt a csekély látást is, ami most jól jött volna a sötétben.
Bizonyatanul bólintott a fiúnak és még jobban hajtott előre, és ez nem is volt nehéz, mert a szél löket csak vitte előre. A fiú mellé érve kihalászta hajszálait a tekintetéből és oldalra pillantott. Látta a tengernyi területeket, de mégis bezártságot érzett. Több fal közé szorulva mégis olyan volt mint egy fogságban lévő vadállat ki szabadulni szeretne. Ez hajtotta, sietett, hogy a fiú ne hagyja el egy pillanatog se. Megrezzen egész testében és végignézett az épületen. csak most döbbent rá, hogy óriási. Szemei végignéztek a kopottas vakolatlan és eltört falán végig a csillagos égig. Felpillantva megvillantak az ezernyi világító égitestek a tekintetében. Már most érezte, amit akart, de nem állt meg itt. Követte a fiú lépéseit és lassan mászni kezdett leküzdve eddigi félelmeit. - Remélem valóban olyan amilyennek lennie kell. - Sóhajtott halkan. Egyre följebb és följebb törve várt, hogy megpillantsa azt, amiről álmodott.
|
Kissé zavarba jöttem a párkapcsolat szó hallatán, de próbáltam leplezni a dolgot.
Valamelyest meglepődtem a következő mondatokat hallva, de eddig is sejtettem, hogy valami ilyesmiről lehetet szó az erre tett utalásokból.
- Egyáltalán nem gond, sőt, örülök, hogy többet tudhatok meg rólad, és a múltadról.. - feleltem a végére elhalkulva.
Kinyitottam az ajtót és előreengedtem Satoshit, majd én is kiléptem utána az utcára, magam mögött bezárva az ajtót. Elfordítottam a zárba a kulcsot, majd zsebre vágtam a nehéz fémekből készült darabot.
Megindultam a ház felé. Próbáltam nem sietni, hogy a lány mindenféle megerőltetés nélkül követni tudjon.
Elég hűvös volt, éreztem, ahogy az időnként felerősödő szél átfúj az egyébként szorosan összefogott kabátomon.
Hátrafurdultam menet közben, így a szemembe fújta a hajam a szél. Idegesen visszaigazítottam az elszabadult tincseket.
- Nemsokára ott vagyunk - mondtam.
Ahogy egyre kijjebb értünk a város központjától, úgy ritkultak egyre inkább a házak. Ez a részt a szegényebb emberek lakták, és ez a házakról is visszatükröződött. Egyre lepukkantabbá váltak, ahogy haladtunk. Végül megpilantottuk azt az egyet, amit valójában kerestünk.
Valamikor régen egy templom lehetett, mostanra azonban alig emlékeztetett régi önmagára: a kupola teljes egészében hiányzott a toronyról, csak a csonk maradt be, amibe olykor-olykor beesett az eső, lévén, hogy fedetlen maradt. A mellette lévő kisebb házféleség, ami szintén az épülethez tartozott, megrogyva és kissé ferdén állt ki a földből. Ez nekünk épp jól jött, hisz' így fel tudtunk rá mászni.
- Ne ítélj első látásra - mondtam Satoshinak, ahogy közelebb léptem a ház felé. - Ha felmászunk rá, egészen megszépül - tettem hozzá, szinte csak magamnak beszélve. |
Bólintott rövidebb válszként. Arcát nem lehetett eldönteni, mit is próbál mutatni, de minden áron el akart jutni oda, ahová a fiú vinni szeretné. Belül mutatta azt a szégyellős énjét, mint minden egyes nap. Próbált leplezni egy két érzést, de nehezen esett neki ezt megtenni. Lehajtotta fejét és elindult. Követte a fiú minden egyes lépését és próbált gyorsann lenni nála; de hiába. Szótlanul hagyta el a jelenlegi helyiséget és tovább sétált a folyosókon át a fiúval együtt egy kis szobáig, amit Simon magáénak mondhatott.
Kissé elcsodálkozott mindenen, ami ebben a pillanatban történt. Felfigyelt a fiúra és egy iltezív biccentéssel jelezte egyet értését. Elindult a fiú felé kicsi, de biztos léptekkel, mígnem megszüntette közöttük a nagy távolságot. Ajkai között kicsiny rés keletkezett és megszólalt. - Bocsáss meg ezekért az illetlen tevékenységekért, de még nem vagyok otthonos ebben a párkapcsolati ügyben. Eddig csak vadidegeneknek adtam a testem és az se volt több egy óránál... -Hallgatott el gyorsan és szégyenkezve ismét lehajtott fejjel állt a fiú előtt, de ezúttal közelebb mint az előtt. - Azt hiszem, túl sokat panaszkodom magamról...- Jegyezte meg halkan. |
Halvány pír szökött az arcomba, ahogy hallgattam. Igazán jólesett, hogy azt mondta, az én osztagomba csatlkozna.
Feltűnt, hogy ha akarva-akaratlanul is léptem egyet, ő hátrált, megtartva kettőnk közt a kb. 2-3 méter távolságot, így inkább próbáltam egy helyben maradni.
- Igen, ha akarod, megmutathatom, bár kissé messze van. Gyalog nagyjából 10-15 perc, de legalább viszonylag könnyű feljutni a kis ház tetejére. És valószínűleg biztonságosabb is, mint a famászás... - tettem hozzá visszautalva nemrég történt kis "kalandunkra". Erre a kissé veszélyes, mégis kellemes emlékre mosoly húzódott az arcomra.
Visszazökkenve a jelenbe megráztam a fejem, hogy lerázzam magamról a gondolatot, és teljes egészében tudjak koncentrálni. Elindultam az ajtó felé, közben elmentem Satoshi mellett. Kiléptem a helyiségből, így a saját szobámban találtam magam. Megvártam, míg a lány is kijön a teremből, és bezártam mögötte az ajtót. Az úgy simult be a falba, mintha ott se lenne; s aki pár másodperce még átjárót látott a helyén, csak képzelődött volna.
- Ha megyünk, jó lenne most indulni, különben ránksötétedik - közöltem tényszerűen, nem tudván mit kezdeni a helyzettel: ha közeledek Satoshi felé, egyszer partner a dologban, aztán meghátrál, mindenféle átmenet nélkül. Úgy döntöttem, addig nem lépek, míg valamiféle jelet nem ad; hagyom, hogy ezúttal ő kezdeményezzen - feltéve, hogy akar.
A nappalit átszelve az előszobába értem, ahol aztán megfordultam, és megvártam, hogy a lány beérjen. |
Csendben végighallgatta a fiú mondandóját egy darabon, de egy résznél maga is elgondolkodott és elmerült gondalatai világában. Elképzelte a helyet, a falon kívűli életet, aminek csak egy hátránya akadt volt, azok pedig a titánok százai voltak.
- Én azt hiszem... a te osztagodba csatlakoznék, ha kéne. - Motyogta halkan és egy kissé elvörösödött fejjel hátrált párat. - Gonodlom, te is eltervezted már azt az életet, vagy legalább feltételezted, hogy nincsenek titánok és békés lehet egy része a falon kívüli vidékeknek... legalább is én ezt így gondolom. -Folytatta. - Biztos vannak hegyek, domborulatok, vagy épp a föld egy bármely pontja, ahol más emberek is élnek, csak békével. - Álmodozott magának beszélve, viszont ezek a mondatok számára igazak voltak, mert azoknak hitte őket.
Visszafordult a fiú kérdése felé és figyelt továbbra is. Próbált nem elfordulni, de nem állhatta meg, nem volt még készen egy teljes társasági élethez, így tartotta kettőjük között a távolságot. Ha a fiú közelebb lépett, ő hátrált pár lépést. Szégyelte magát és azt, hogy nem mer ezzel szembenézni. Sóhajtott és válaszolt a fiúnak. - Valóban van egy ilyen hely? - Tette fel magának ismét a kérdést és rögtön folytatta immár válaszolva a fiúnak. - Ha van is ilyen hely, én látni kívánom. Látni akarom azt a csodát... a szabad területeket, és ki akarok törni a falak közül... |
- Megértem... Én is kíváncsi vagyok a minket körülvevő világra; kezdem unni ezt a kis darabkáját, amin élünk, már ha lehet ilyet mondani.. Főleg persze ha mindig valami újat szeretnél látni - tettem hozzá a lányra kacsintva. - Igazság szerint emiatt jelöltettem magam osztagvezetőnek. Ha más nem, így legalább egy expedíció során láthatnám a falakon kívüli szeletét a Földnek. Persze csak ha nyernék, lenne egy osztagom, meg engedélyeket tudnék szerezni, és... - hallgattam el kifogyva a szuszból. - De nem is ez a lényeg, mondhatni ezek lennének a részletkérdések... - folytattam egy levegővétel után vágyakozással a hangomban.
Egy ideig csöndben voltam, hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Fejben bejártam a titánok lakta erdőket, mezőket, sőt, még az ég felé kapaszkodó, magányosan ácsorgó hegyeket is, bár mindezt még élőben nem tapasztaltam, így nem is tudhattam, milyen a kinti világ pontosan. Csak sejtésem volt róla, amit az egyik épület tetején ülve szerzett kilásra alapoztam..
- Van egy hely... - kezdtem óvatosan, s egyet Satoshi felé léptem. -... ahonnan belátod a Maria falon kívül eső részeket is.. Meg persze a másik két falat a falvakkal és városokkal együtt, de nem erre gondolok. Sokkal inkább az egymást váltogató hegyekre, dombokra és völgyekre, amik mind körülöttünk vannak, csak a fal miatt nem látjuk őket... - mondtam, és vártam, vajon felkelt-e az érdeklődését a dolog. |
[147-128] [127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
