|
Témaindító hozzászólás
|
2015.09.26. 17:55 - |
Sűrűn lakott városrész a felsőbb réteg legjavával. Fejlett csatornarendszere, ami a város alatt húzódik végig, nagyban megkönnyíti az itt lakók életét. Központja a Katonai Rendőrség főhadiszállása, amit megfontoltan átgondolt terv alapján körkörösen utakkal vettek körös-körül, amik mellé házak épültek. A csigavonalban haladó főúthoz kisutcák csatlakoznak, így bármerre indul az ember, a főhadiszállásnál lyukad ki egy idő után. Ennek ellenére nem sok Rendőr tartózkodik a városban. |
[147-128] [127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
- Nem is tudnád milyen gyorsan. Ha kilépsz az utcára újabb hírrel leszem tisztában. Bár hozzám csak kis időn jutott el ez idáig, egy öreg elszólta magát az utcán és így jutott füleimre. - Magyarázta kissé furcsán a fiúnak. Majd miután eltűnt a kezéből a kard lassan leengedte őket. Magában jelen esetben szidta a fiút, hogy nincs elég magas a dologhoz és erre rá meg is akart szólalni, de eszébe jutott a saját mérete így inkább elharapta mondandóját.
Nagyot nyelt és továbbra is hallgatott. Hallva Simon mondatait az egyikre igen felfigyelt, de nem tudta biztosra, hogy kiről is van szó, így csak sejtette kiről lehet szó hisz nem ismerte a fiú barátait, akik akár voltak, akár nem, de amint végignézett rajta látta, hogy ő nem az a típus így kizárt minden lehetségest. Tudta a válaszát és elpirult. Fejét elfordítva sörénye ismét takarta szemeit. Hallgattak egy ideig, de a fiú törte meg a csendet.
- Nem is tudom. - Hajtotta le a fejét és sokáig csak a cipőjét fürkészte szürke tekintetével. - ...Bár szabad lehetnék, és ne kellene a fal fogságában élnünk. – Kezdte halkan, de nem várta meg a reakciót, kiadta magából a gondolatait. – Ha tehetném, már a messzeségben lennék valahol. Vagy épp egy titán gyomrában cafatokra tépve…
Sóhajtott egyet és tisztázva mindent új lappal indult a fiú felé tekintve, bár még haja szemébe lógott. – Ha mutatsz valami újat nincs akadálya.
|
- Ehh, ilyen gyorsan terjednek a hírek, mi..? - kérdeztem kissé zavarba jőve. Reméltem, hogy nem verik nagy dobra, sosem voltam az a fajta, aki arra vágyott, hogy fürödhessen a dicsőségben, sokkal inkább szerettem volna valami jelentősnek a részese lenni, az osztagvezetőség pedig épp megfelelőnek tűnt.
Visszatettem a fegyvert, amit a lány épp az imént adott vissza nekem. Levenni könnyebb volt a helyéről; a visszatételéhez lábujjhegyre kellett állnom, de végül elértem a célom, és a kard ismét a helyén feküdt, mintha hozzá sem nyúltak volna.
- Valóban, jól hallottad, tényleg jelölt vagyok. Mikor jelentkeztem még jó ötleknek tűnt, de most.. Kissé elbizonytalanodtam. Egy emberrel sem bírok, nemhogy hattal-nyolccal - mondtam vigyorra húzva a számat. - Bár meg kell hagyni, az az egy személy igen különleges... - tettem hozzá a mondat végére elhalkulva.
Még egyszer hátrapillantottam. Az ablakon beszűrődő fény egyre halványodott, ha megerőltettem a szemem, láthattam az egyre magasabbra szökő félholdat halványan visszatükrözni a már alábukó Nap fényét.
Nagyon gyorsan repült az idő; ki tudja, hogy a szeretett fegyverek vagy valaki más hatása volt ez...
- Szerintem már biztosan vége a tréningnek. Van kedved esetleg elmenni valahová? - kérdeztem Satoshitól, ahogy ismét szembe fordultam vele, elszakítva a tekintetem a közelgő naplementéről. |
Figyelemmel kísérte a fiú kiselőadását a rég múlt történelmekről. Mivel érdekelte, ezért nem volt hajlandó beleszólni a fiú mondandójába. Kivárta a saját sorát és csendben megvárta a fiút. Mikor ő is sorra került egy mosollyal toldotta meg kifejezését. - Biztos hasznodra lesz, emiatt nem kell aggódnod. - Monda ki normális hangerővel gondolatait és ekkor eszébe jutott egy gondolat, aminek hangot is adott. - U-um... hallottam esélyes vagy osztagvezetőnek. Vagy rosszul tudom? - Pirult el a hirtelen kérdésre, de nem tudta rá a pontos választ, így próbált biztosra menni. Az iménti kérdést még az utcán hallotta valami jött ment embertől. Biztos csak pletyka; gondolta.
Nagy levegőt vett és visszatért az előző témára, hogy terelje iménti gondolatait. - Valóban csodás kardok, csodás a markolatuk, az élük. Még ha rozsdás is, látszik rajta miken ment keresztül... - rNézett végig a polcokon és elgyönyörködött néhány példányban. Nem erőlködött azon, hogy esetlen kipróbálná, így vissza is nyújtotta azt a kardot amit a fiú tett kezei közé. Még utoljára végignézett a makulátlan fegyveren, a markolatától az élén keresztül a penge végéig. Megcsodálta a csillogó fémet, melyet biztos kezek munkáltak és meglátta benne azt a stílust és hasonlóságot amit a fiúban is. Magabiztosan nézett fel a kardról, ajkai még mindig örömöt mutattak a világ felé. |
- Igazság szerint eddig még nem volt alkalmam használni őket, de ha majd kijutok egy expedícióra, mindenképp közülük választok fegyvert - válaszoltam, és a mellettem lévő polc felé intettem, ahol hosszú, egy- és kétélű kardok hada sorakozott.
- Remélhetőleg kompatibilisek a manőverfelszereléssel.. - gondolkoztam hangosan.
- Egyébként, furán hangozhat, hogy ennyi fegyverem van, mégsem használom őket, de igzság szerint nem mindet én szereztem, bár gondolom erre magad is rájöttél - folytattam. - A családom gyűjtöti őket generációk óta, úgyhogy evidens volt, hogy folytatnom kell ezt a már-már hagyománnyá erősödött kis szokást - magyaráztam Satoshinak.
- Ha jobban megnézed, észreveheted, hogy minden szekrény legfelső polcain kaptak helyet a legrégebbi darabok. Azokat még a déd-, sőt, talán az üknagyapám gyűjtötte. Igazán szépek, a tőrök a kedvenceim. Nem maradt belőlük sok, de az a pár, ami mégis megmenekült igazán ékes darabja a gyűjteménynek... - áradoztam tovább, amit kifejezetten élveztem. Jól esett, hogy van valaki, aki meghallgat, és ezen felül még érdekli is az, amiről beszélek.
A lányra pillantottam valamiféle reakció reményében, kíváncsian, vajon mi a véleménye. |
Mohón léptekkel követte a fiút. Olya annyira izgult, hogy beleremegett minden egyes léptébe. S amint elé tárult a kilátás, s az a gyönyör, szava is elállt. Csak csillogó szemekkel nézett végig a álomszép kardokon, szablyákon és egyéb fegyvereken. Beszívta azt az enyhén fémes illatot, amit már oly rég érzett és úgy érezte hazatért vagy éppen otthonra talált. Belépett a helységbe és tisztes távot tartva nézte végig a fémeken tükröződő arcát.
- Mit ne mondjak, olyan ez, mint egy álom. Az én álmom is, mely valóra vált. - Mosolyodott el. A fiú mondatára még jobban mosolygott már-már nevetett. - Pedig de jó lett volna, ha épp így találok rá erre a kincses kamrára. - Húzta vigyorra száját. Meglátta azt a kardot, amit a fiú kezében tartott, olyan finoman, mintha porcelán volna. Látszott rajta, hogy a legszebb fegyverek közé tartozott, ezért is fogta oly gyengéden. Amint ő is óvatosan végigsimíthatott rajta és megfoghatta érezte rajta a kiváló minőséget. Nem tudott megszólalni, csak nézte a kardot s a benne tükröződő szempárt, ami vissza mutatta a valódi önmagát. – Gyönyörű. – Vallotta be egy szóval és gondolkodott azon vajon bővebben is kifejtse gondolatait. Végül elharapta a mondatot, hogy nem mondjon ennél többet, inkább kérdezett valamit. – És használod is őket, vagy épp csak dísztárgyak? |
Érdeklődően és kissé meglepve húztam fel a szemöldökeim, mikor kiderült, hogy ő is odáig van a fegyverekért, akárcsak én. Halvány mosolyra húztam a számat.
- Ezer örömmel - mondtam, majd elindultam az ajtó irányába. Útközben az éjjeliszekrény felső fiókjából kivettem egy kulcscsomót, amin két, kissé kopott, de még nem rozsdás kulcs lógott.
- Na például az ilyenek miatt nem lenne jó dolog, ha átkutatnád a szobám - takarításnk álcázva - vigyorodtam el, miközben meglóbáltam a kezemben tartott csomót.
Az ajtó elé léptem, és az egyikkel kinyitottam az ajtót. A zár halkan kattant, ahogy a kulcs elfordult benne. Lenyomtam a kilincset és egy könnyed mozdulattal belöktem a befelé nyíló ajtót. Meglehetősen szép kilátás tárult a szemünk elé, ami engem - akárnyányszor is jártam már itt - mindig megfogott. Enyhe fémes illat terjengett a levegőben, a nemrég megtisztított és kifényesített kardokon, szablyákon és tőrökön megcsillant az odakintről beáramló meleg, narancsszínű fény.
Beléptem a többi szobához képest valamivel kisebb helyiségbe.
- Na, hogy tetszik? - kérdeztem a lánytól. Egy beljebb lévő polchoz léptem, és leemeltem a minap kovácsoltatott darabot a helyéről. Két tenyeremen nyugtattam a fegyvert, mintha üvegből lenne, és félnék, hogy ha túl erősen szorítom, esetleg összetörik.
- Jelenleg ő a kedvencem. Nemrég készíttettem a város legjobb kovácsmesterével, aki szívét-lelkét beleadva munkálta meg. Bár szó mi szó, meg is kapta érte a pénzét, elég borsos ára volt. De csak rá kell nézni: lerí róla, hogy teljesen megérte.. - zavartan fölpillantottam, mikor rájöttem, hogy kisebb ódát zengtem egy kardról. Halvány pír szökött az arcomba.
- Ne haragudj, csak... hát, eléggé szeretem. Mit gondolsz? - kérdeztem, és közelebb nyújtottam felé a fegyvert. |
Végig szó nélkül ment a konyhába és meg volt róla biznyosodva, hogy a fiú szó nélkül követi. Neki is fogott volna, de a fiú mondatára felcsillant a szeme. Nem habozva el is mondta véleményét. - Öhhh... lehet, hogy ez furcsán hangzik, de oda vagyok a fegyverekért. - Harapott ajkaiba és hátrafordult, hogy szemben legyen a fiúval. - ...Tudod már kisgyermek korom óta kezembe került a konyhai kés és azóta rajongok minden fegyverért. Bármilyen fényes vagy épp egy halom rozsda, markolatuk mégis pont kézre illő. És az az öröm mikor használni lehet őket - ugyan kevés alkalom - de fenomenális... - Hadarta el az egészet, hisz teljesen lenyűgözte a fiú ötlete. Nem is gondolta volna hogy találkozik ilyen emberrel még életében. - Igazán megmutathatnád, ha csak nincs ellenedre. - Szólt halkan és egy lépést tett előre persze tartva a kellő távolságot.
Alsó ajkát harapdálta izgalmában. Már- már véres volt a szája a sok erőteljes harapástól. Szemei jelen pillanatban boldogságot tükröztek és kíváncsian néztek a fiúra majd a kicsit sem feltűnő ajtóra. Ide s oda járt a tekintete. Újabb lépést ment előre és felnézve Simonra várta válaszát. |
Csalódottságot tettetve lebiggyesztettem alsó ajkamat, de a következő pillanatban ismét megvillantottam felé mosolyom. Figyeltem, ahogy elindul a konyha irányába, bár igazság szerint fogalmam sem volt, mit kezdhetne a hűtővel. Nos, amióta ismerem, szinte mindenről képes vagyok elhinni, hogy megtörténhet, így gyanakvóan utána indultam. Menet közben megszólaltam mögötte.
- Nos, ami azt illeti, van egy ötletem, bár nem vagyok benne biztos, hogy érdekelne..- kezdtem, tekintetemmel a szobámból nyíló helyiség felé pillantva, amit most egy piszkosfehér ajtó rejtett el a kíváncsi szemek elől.
- Ha gondolod, megmutathatnám a.. fegyvergyűjteményem - magyaráztam, illetve fűztem hozzá előző mondatomhoz. - Mielőtt félreértenél, nem rögtönzött múzeumi kiállításnak szánom, ez... Ez nekem fontos, de tényleg. Tudom, furán hangzik, még akkor is, ha fiú vagyok - mosolyodtam el kényszeredetten, kezdtem kissé kínosan érezni magam, tekintve, hogy nem igazán beszélek erről senkinek sem, pedig valószínűleg lenne mire büszkének lennem.
- Persze csak ha neked is van kedved hozzá, nem akarlak untatni, ha nem érdekel - tettem még hozzá egy alig látható vállrándítással kísérve. |
Végig figyelmesen és halvány mosollyal hallgatta végig a fiú mondandóját. Néha mem megremegett a szája, de komoly tudott maradni. Épp megakart volna szólalni mikor a fiú megkérdezte tőle, hogy határozott-e, ám újra megszólalt. Utolsó mondatát is csenndben végighallgatta majd mikor ő került szóhoz egy kis szünetet hagyva belefogott rövidbeszédébe. - Egyáltalán nem vagyok határozott, de jelen esetben tőled is vártam volna valami ötletet, valami olyat ami nem tartogat perverz megjelenést... - Mondta komolyan de nem bírta megállni és gúnyosan elmosolyodott. - Ne várd el, hogy az első alkalmat veled tenném meg, ugyanis része volt a szertefoszlott múltamnak... - Harapta el a szó végét, hisz gondolta a fiú sem erre gondol konkréttan. Így elterelte a szót és témát váltott.
- Ma elfoglaljuk magunkat egy kis ismerkedéssel, de nem olyan közelségből mint eddig. - Próbált meg utalni a "szoros közelségre" a konyhában ám épp ellentkezője jött ki ajkain. - Én megpróbálok csinálni valamit a hűtővel... Mivel nincs jobb ötletem, de ha neked van valami más... akkor hallgatlak. - Harapott alsó ajkába és kissé beleborzongott azokba a perverz gondolatokba. Visszaemlékeztették múltjára, ám már nem rossz dolgot sugallott neki ez a megjelenés, sőt szerette volna mintha még meg se történt volna. Elindult a konyha felé és várt egy kicsit félúton követi-e a fiú s közben halvány mosoly húzótt sápadt arcára. |
Elvigyorodtam, mikor a "rejtegetett tárgyaimról" kérdezett.
- Nos, ki tudja, mit rejtegetek.. Tulajdonképpen erre még én magam sem tudom a választ. Mivel eddig egyedül éltem, magam előtt nyilván nem titkoltam semmit - bár azért szó, mi szó, elképzelhető, hogy képes lennék rá gyengébb pillanataimban -, így most fogalmam sincs, miket lenne ajánlatos elraknom valami rejtett zugba, ahol nem találod meg... - mondtam, mintha csak hangosan gondolkoztam volna.
- Visszatérve, igazán nem kell takarítanod nálam, de ha bántja a szemed a rumli, csak nyugodtan, nem áll érdekemben visszatartani téged - feleltem még mindig vigyorogva. - Bár csak saját felelősségre - tettem hozzá.
A következő mondatára enyhén fölhúztam a szemöldököm.
- Nem vagy valami határozott, mi? - kérdeztem, mikor arra volt kíváncs, én mit szeretnék csinálni.
- Nos, tekintve, hogy a négy fal közé szorultunk egy időre - legalábbis addig, míg a kiképzés véget nem ér - a házban lévő cuccokkal kell... kielégíteni magunkat - fogalmaztam szándékosan félreérthetően, kontrázva az ő "megfelelőnek érzed az időpontot" mondatára.
- Szóval felőlem választhatsz - tártam szét karjaimat körbemutatva a lakáson. |
Első mondatára belül megkönnyebbülést érzett. Nagy kő esett le a szívéről a mondottak hallatán és valamelyest együtt is értett annak végével. Szó nélkül követte egy idejig a fiút majd megtorpant egy kicsivel távol és várt. S mivel a fiú az ajtóban pont takartarta a látnivalókat így egy kicsit várnia kellett a kilátásra. Lehajtotta a fejét és egy pillanatra magában kedett el beszélgetni. Igazán nem vallna rá, hogy rejtegesse. Ha rendetlenség lenne, akkor maximum rendet raknák helyette.... Gondolkozott de a fiú megkönnyebbülten állt ki az ajtóból és megengedte a lánynak, hogy megnézze, milyen a szobája.
Végignézett a falakon, bútorokon és nem volt olyan elégedett mint a saját szobájával. Azt leszámítva, hogy valószínű a fiú azt kevesebbszer használta ez előtt. Így mondtahni tetszett neki a látvány. - Nem is rossz. - Húzott gúnyos mosolyt az arcára és hozzátett egy sort. - Bár szebb rendet is tarthatnál...- Mondta ki komoly pofával nem félve a reagálásától. - Ez is egy heti rutinom lesz. Válassz egy napot amikor rendet rakhatok vagy vannak titkos tárgyaid amiket nem szabad látnom? - Húzta fel gyanakvóan szemüldökét és várt a válaszra.
Tetszettek neki a kissé antik bútorok. Látszorr rajtuk, hogy finom megmunkálás során egy szép fából készülhettek. A szoba fala se volt egy nagyon ócska, repedezett és gyűrt háttér, így egész összeillett a szobában található berendezésekkel. Már már megelégszett a látvánnyal és bólintott a fiúnak jelzés képpen, hogy eleget látott. Nem szeretett volna olyan dolgokat mondani, amikkel megbánthatta volna a fiút, így inkább hallgatott. Vajon neki mihez lenne kedve? - Tette fel magának a kérdést majd lassan és halkan megszólalt. - És... *köhint* Neked mihez volna kedved? - Kérdezte meg tőle élég udvariasan. |
- Egyáltalán nem vagy a terhemre - feleltem meglepetten. - Nem kell így gondolnod a helyzetre. Most már egyenértékű lakótárs vagy - mondtam vállrándítva. Valójában tényleg így is gondoltam. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát itt, így azon kezdtem gondolkozni, hogyan könnyíthetnék a helyzetén. Végül úgy döntöttem, a kisebb felfordulás ellenére is megmutatom neki a szobámat, lesz ami lesz.
Megindultam az ajtó felé, majd hátrafordultam.
- Előre bocs a kupiért. Próbáltam rendet rakni, míg a konyhában ügyködtél, de nem mondanám, hogy sikerrel jártam - próbáltam lelkileg felkészíteni a látványra.
Beléptem az ajtón; ezúttal nem engedtem magam elé a lányt, én akartam először szembesülni a helyzettel, hogy szükség esetén még bezárhassam magam mögött az ajtót Stoshit kirekesztve, és gyorsan elpakolhassak. Szerencsére erre nem volt szükség; nem volt olyan egetrengető rendetlenség. Legalább látszott a szobán, hogy laknak benne és használják. A többi helyiséghez képest egészen otthonos megjelenése volt, ahogy alaposabban végigjárattam a teintetem a helyenként tapétacsíkokkal díszített falakon, fabútorokon és a törtfehér függönnyel takart viszonylag nagy, fakeretes ablakon.
- Nos, hogy tetszik? - kéreztem egy kis idő múlva, nekitámaszkodva az ajtónak. Gondoltam rá, hogy esetleg bezárom, szokásomhoz híven - ami azért elég furcsa, lévén, hogy egydül lakok - de nem akartam, hogy Satoshi félreértse a dolgot, így kinyitva hagytam, és az ajtófélfának vetettem a hátam. |
Lehet, hogy jól formázom a szavakat és kissé félre érthető vagyok, de nem kell rögtön rosszra gondolni. Ezesetben viszont kifejezetten arra utaltam.- Vigyorodott el kínjában. Mikor már a szoba minden kis zugait szemügyre vette és ellenőrizte elégeddetten lépett ki a fiúval együtt vissza a folyosóra. Ő megint lemaradt és a fiú ismét bekerítette. Mindkét kérdésére illett választ adni. így megint megszólalt. -Tudod nem értek én az ilyesmihez... Ezér így gondoltam, hogy te dönts. - Válaszolt egyszerűen és újra belekezdett egyik mondandójába. - Bármit. Dolgozni, csak ne legyek terhedre... -Sóhsjtott. |
- "Még"..? - kérdeztem vissza a kétszer is említett szóra elvigyorodva.
Ahogy a szobába értünk, Satoshi körülnézett. Úgy tűnt, elégedett a látvánnyal; erről később meg is bizonyosodtam, mikor 'gyönyörű'nek nevezte a helyiséget.
- Örülök, ha tetszik - mondtam, és a lány tekintetét követve én is végigjárattam a szemem a bútorokon. Hátrébb léptem, ki az ajtón, hogy kiengedjem őt is. Következő mondtára ismét halvány mosoly jelent meg az arcomon.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem a lányok szokták "megfelelőnek érezni az időpontot", nem? - kérdeztem vissza, szándékosan hagyva a mondatot magyarázat nélkül, hogy úgy érthesse, ahogy szeretné.
Mikor kijelentette, hogy el fogja tartani magát, kissé felhúztam a szemöldökeim, de túlzottan nem lepődtem meg. Nem olyannak ismertem meg, mint aki szeret hosszútávon másokon támaszkodni, így úgy döntöttem, nem válszolok, hagyom, hadd lebegjel a mondat a levegőben.
Visszasétáltam a nappali bejáratához, és az ajtófélfának dőlve elálltam az oda vezető utat.
- Mit szeretnél csinálni? - kérdeztem, ahogy megfordultam, hogy a lány szemébe nézhessek. Nem volt ötletem, merre mehetnénk így, hogy egyrészt kifejezetten hideg van odakint, másfelől pedig ellógtuk az edzést, és ha meglátnak minket gondtalanul az utcán sétálgatni, valószínűleg azonnal kidobnak. Így legalább megvolt az esélyünk, hogy "beteget jelentsünk"; rejtélyes módon egyszerre. De persze vannak véletlenek, amikre bármit ráfoghat az ember... |
Nem bánnám, ha valamelyest körbevezetnél. - Vallotta be jelenlegi gondolatmenetét és ezzel meg is indult a fiú után. Lábait lassan szedte és egy kicsit le is maradt, de minden lépésében örömöt érzett és megtisztulást. Halvány mosoly jelent meg arcán egy pillanatra majd ismét megszólalt, csak ezennel halkabban. - Természetesen még nem alszom veled, ha nem bánod. Végtére is még nem vagyunk olyan szoros kapcsolatban. - Sóhajtott megkönnyebülve és végignézett a folyosó falain, ajtajain és észrevette a tökéletes rendet és tisztaságott. Belül elégedett mosollyal jelezte magának mindezt. "Saját" szobájába lépve megállapította a makulátlan gyönyört és vágyait. -Gyönyörű... - Motyogta halkan és végigsimított a szoba enyhén barázdás falain és nem érzett port. Az ágy be volt vette, a kis fa asztalkán pedig nem ült megegy porszem se. Elégedetten pillantott a fiúra. -Egyenlőre megfelel és ha majd megfelelőnek érzed az időpontot a sajátodat is megmutatod.- Mosolygott rá és visszament a küszöbhöz. - ...Pénzt fogok szerezni, hogy eltartsam magam. Nem engedhetek meg ennél több jó bánásmódot magamnak. - Tette hozzá még gyorsán előző mondatához ezt az igen eltérő szöveget. Egy pillanatra kis melegséget érzett magában, mintha már megtörtént volna vele ez az eset, hogy szeretik. Ha még kicsit is, de legalább jól bánnak vele. Megkönnyebbülten sóhajtott és felnézett a fiúra. |
Csöndben hallgattam Satoshit. Nem akartam vitázni, tudtam, hogy úgyis azt tenné, amit eddig. Így hagytam, hadd mosogasson el. Mikor végzett, megfordult; így mintha még közelebb lettünk volna egymáshoz. Épp hátrébb akartam húzódni, hogy ne érezze magát kellemetlenül, mikor ennek az ellenkezőjéről biztosított. Enyhén felhúztam szemöldökeimet, és pár másodpercig mérlegeltem, hogy vajon lappang-e rejtett szarkazmus a mondatban. Végül arra jutottam, hogy őszintén mondta azt, amit, így maradtam a helyemen.
A következő mondatára elvigyorodtam.
- Természetesen. Ha gondolod, akár meg is mutathatom, melyik szobát szántam neked - feleltem, majd megindultam kifele a konyhából. Pár lépés után a vállam fölött hátranézve ravasz vigyorra húztam a számat, és úgy ejtettem el egy mondatot halkan, de ügyelve arra, hogy a lány mindenképp hallja.
- Persze csak ha nem akarsz velem aludni.. - zsebre tettem a kezeimet, és a folyosó végén megálltam.
- Az ott az én szobám - mutattam egy ajtóra az egyik kezemet kivéve a zsebemből.
- Ez pedig a vendégszoba, ha neked is megfelel, lehetne ez a tied - mondtam, és beléptem a helyiségbe. Szerencsére tényleg rend volt, hiszen pár perce jártam itt, hogy valamelyest rendbe szedjem. Kíváncsian fürkésztem az arcát, hogy vajon neki is megfelel-e. |
Egy idejig csak csendben mosogatott majd megfeszülve vette észre hogy a fiú körülöleli. Mivel, hogy még nem ismerték túl sok ideje egymást ezért elég kellemetlenül érezte magát. Addig mosogatott amíg lehetett majd mikor a fiú elzárta a csapot kicsit megpihenhetett. Nagyot sóhajtott. - Ha már itt vagyok fizessem ki magam. - Mondat megfeszülten de magabiztosan. Egy kicsit hallgatott majd hogy megtörje a csendet újra szóhoz jutott. - Nem tílthatsz meg mindent, ha intézzem el legalább ezt. - Biggyesztette le a száját mint egy szomorú kislány. Ajkaiba harapva mosolygott előre, amit persze a fiú csak oldaról láthatott. Makacs módon ismét megnyitotta a csapot és lassan még egy koszos tányérért nyúlt, hogy elmosshassa. Rutinosan tisztogatta az edényeket. A pszkosak egyre fogytak a tiszták pedig a másik oldalon tornyosultak. Mikor kész lett leengedte a vizet és megtörölte a kezét amíg a fiú közrezárta. Majd. Megfordult és csak ezután túnt fel neki milyen hatalmas is Simon vagy épp ő kicsi. Egy ravassz vigyorral nézett fel az egy fejjel magasabb fiúra, tetszett neki hogy ellent mondhat. -Nincs ellenemre ez a közelség...- Vallotta be őszintén és ő is megtámasztotta hátul a pulton kezeit. - Amúgy rendet raktál? Leellenőrizhetem?- Támadta le kérdésekkel mint egy anya. (Mintha csak magamat látnám a fiúban. xd) Kissé összehúzta szemöldökét és várt a fiú válaszára. |
Bocsánatkérő tekintettel és kissé szégyellve pillantottam föl rá a tányérból, mikor megszólt, amiért egyből nekiugrottam az ételnek. Heves bólogtással válaszoltam következő kérdésére, majd egy ideig csöndben ettem tovább.
Kis idő múlva Satoshi fölállt, mire felnéztem, de mivel én még nem végeztem, így nem zavartattam magam különösebben. Ahogy kiment a konyhába, hallottam, ahogy megengedi a vizet és mosogatni kezd; a víz mennyiségéből ítélve nem csak a saját tányérját. Erre sietősebben lapátoltam a számba a maradékot, és szinte le sem nyelve a falatot ugrottam föl és mentem Satoshi után.
A konyháb érve kisasztalra tettem a tányérom, majd hirtelen gondolattól vezérelve a lány mögé léptem, és két karommal a mosogatónak támaszkodtam, így közrefogva őt. Fejem pont a válla fölé ért így, úgyhogy ráhajtottam, és úgy beszéltem.
- Nem kell elmosogatnod, éppen eléggé kitettél magadért a sütéssel, ne strapáld magad még ezzel is. Majd én elintézem - mondtam, miközben enyhe pír szökött az arcomba a gondolatra, hogy tulajdonképpen milyen pózt is sikerült felvennem, illetve felvennünk. Szerencsére a lány ezt nem láthatta - legalábbis reméltem, hogy így van.
Előre nyúltam és elzártam a csapot, hogy nyomtékosítsam előző mondataimat, majd visszahelyeztem a kezem az eredeti pozíciójába, Satoshi mellé a pult szélére. |
- Micsoda telhetetlen vagy, viszont meglepett ez a szokatlan rend... - Nézett körbe a szobában, miközben a fiú evett. - Amúgy ízlik? - Kereste a tekintetével a rendetlen dolgokat, de csodával határos módon egyet sem talált. Megnyugodva ült le a kanapéra és lassan ő is hozzáfogott saját adagjához. Jóízűen ettek mind a ketten, ám ő szokásos módon lassan evett. Falatokra vágva a tojáspalacsintát ette egyenként a darabokat. Érezte a kellemes ízt, amik felidézték gyerekkori emlékeit, de erre már nem tekinthetett teljesen vissza. Örömkönnyei kicsordultak és legördültek sápadt arcán. Tovább ízlelte az ételt, és mintha minden egyes pillanat és falat kincs lenne, ette meg őket.
Hamarosan a végéhez ért. Letette az evőeszközöket a tányérra és várta, hogy Simon is befejezze a maga adagjának a bekebelezését. Ajkai megfeszültek és megrándultak egy pillanatra. Vajon mi lehetett? - Tette fel magának a kicsin kérdést, amiért most feszült volt. Elvettette elméleteit és visszatért oda, hogy jelenleg a kanapén ül egy ismerőse mellet. Sajnos újabb gondolatok mentek át fején, s köztük az itt élés is. Nem tudta mekkora gondot fog okozni a fiúnak, hogy lesz-e elég pénze segíteni őt. Ez egy kissé elszomorította.
Végül gondolta magát és visszavitte a saját edényét. Hozzáfogott mosogatni és nem csak a saját tányérját és evőeszközeit mosta el, hanem a fiú régebbi koszos edényeit is. Megengedte a csapot és tett egy kis szappant a vízhez, hogy illatot és tisztaságot adjon majd az edényeknek. Feltűrte pulóvere ujját és szivacsot fogott a kezébe majd elkezdte mosni a tányérokat, evőeszközöket, serpenyőket, lábasokat. Lassan haladva ugyan, de tisztára varázsolta az edényeket. Halkan dúdolni kezdett, hogy feldobja az unalmasnak tűnő munkáját. |
Épp válaszoltam volna, de hirtelen közölte, hogy ő fog ételt készíteni, és gyakorlatilag meg sem várva a reakciómat indult el a konyhába. A hangokból ítélve elég jól kiismerte magát ilyen rövid idő alatt is. Megfordult a fejemben, hogy utána menjek, de aztán felvillantak előttem a tegnapi nap eseményei, amikor én voltam a konyhában, hogy teát készítsek, és ő somfordált mögém, a frászt hozva rám. Talán mégsem kellene zavarni..
Ehelyett úgy döntöttem, hogy valamiféle rendet varázsolok a házban, elvégre Satoshi eléggé allergiás erre. Ha pedig itt fog lakni, jó lenne súrlódások nélkül élni a mindennapjainkat. A szobámba érve megigazítottam az ágyat, és a széket heverő pólókat a szennyesbe dobtam, majd ki is szellőztettem. Ezután a vendégszoba felé vettem az irányt, ami nem sokkal volt kisebb a nappalinál. Egy régi, mégis jó állapotban lévő franciaágy foglalta el a szoba közepét, mellette a fal szinte egészét a hatalmas ablakok tették ki. Szerettem ezt a szobát, néha, amikor olyanom volt, csak úgy itt aludtam. Úgy véltem, ez a szoba megfelel majd a lánynak. Itt is szélesre tártam az ablakokat, majd kis idő múlva bezárva őket visszaindultam a nappaliba. Szerencsére itt nem volt sok dolgom, viszonylag rend volt.
Leültem a kanapéra, mintha mi sem történt volna. a következő pillanatban Satoshi jelent meg a konyhába vezető ajtóban két tányérral a kezében. Csöndben imádkoztam, hogy meg ne korduljon egyből a gyomrom az illatok hatására. Mikor letette őket az asztalra, csak ámultam. Nagyon jól nézett ki az étel, és biztos voltam benne, hogy az íze is legalább ilyen kellemes lesz, minz a látvány.
- K-köszönöm - nyögtem ki végül, és magam mellé invitáltam a kanapéra.
- Jó étvágyat - mondtam, és meg se várva, kissé udvariatlanul enni is kezdtem, de nem tehettem róla, éhes voltam, hiába reggeliztem, mielőtt útnak indultam reggel. |
[147-128] [127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
