|
Témaindító hozzászólás
|
2015.09.26. 17:55 - |
Sűrűn lakott városrész a felsőbb réteg legjavával. Fejlett csatornarendszere, ami a város alatt húzódik végig, nagyban megkönnyíti az itt lakók életét. Központja a Katonai Rendőrség főhadiszállása, amit megfontoltan átgondolt terv alapján körkörösen utakkal vettek körös-körül, amik mellé házak épültek. A csigavonalban haladó főúthoz kisutcák csatlakoznak, így bármerre indul az ember, a főhadiszállásnál lyukad ki egy idő után. Ennek ellenére nem sok Rendőr tartózkodik a városban. |
[147-128] [127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
 Reménytelen tekintrttel elgyengülve érezte magát. Csak előre bámúlt és belefeletkezve a valóságba újra érezte a lábában a fájdalmat. Ajkába harapott, hogy enyhítse a csípő sebet.
Felfigyelt a fiúra aki felállt és elment egy ideig. Végre kifújhatta magát előtte és igen csak meglepődött a reakcióján. Hogy lehet hogy ilyen könnyen kezelte? Némán figyelte a kötülötte zajló dolgokat a fiút és a tevékenységeit. Simon utolsó mondatára felkapta a fejét. Vörös fejjel hallgatta amit mondott. Nem gondolta volna, hogy valóban így gondolkodik, sőt neki sem vállt volna ellenére ha halja a fiú igaz szavait. Ajkaiba harapott és mélyen magába nézett. Most látta meg a belső szörnyeteget, akit le kellett győznie, hogy végre teljesen tiszta lélekkel éljen tovább. Vett egy nagy levegőt és elkezdte újra beszédét, ezúttal halkabban.- Köszönöm ezt a bóknak (?) szánt mondatot. Azt hiszem meg találtam az utam és be merem vállalni azt, hogy így éljek tovább... Ám erre megint te mutattál rá és így megint az adósod vagyok... - Harapta el a mondat végét megilletődötten. Megkordult a hasa és ezért újabb szavak törtek ki belőle. - Ez esetben meggondoltam magam, éhes vagyok, de nem te készítesz nekem enni; Én fogok. - Jelentette ki majd lendületesen felállt és óvatosan letörölte szeme sarkából a könnyeket. Amint beért a konyhába feltérképezte a helyzetet és neki fogott az ételek felkutatásának. A hűtő és a spájz zugaiból előszedett pár szem tojást, tejet és négy csík szalonnát és ezekkel indult ki a konyhába, hogy neki álljon sütni. Ezúttal még nevelőanyjától tanult omletet akarta felidézni. Levette a falon lógó tepsit és begyújtotta a gázt, ám a lisztet elfelejtette. Vissza szaladt a spájzba és keresgélni kezdett nem túl nagy sikerekkel. Sóhajtott és egy kisebb zacskóval tért vissza előző helyszínére. Egy tálban összekeverte a pár hozzávalót, de a szalonnát meghagyta és a serpenyőbe helyezte. Várt amíg aranybarnára pirult az olajon és végül hozzáöntötte a keveréket. megsózva és meghintve némi fűszerrel várt, hogy teljesen megsüljön majd kivett két tányért és felvágva rájuk helyezte. A tányérokat és az evőeszközöket is kivitte a kis faragott díszes faasztalra és elrendezte őket, hogy tökéletesen mutassanak. Halvánany elmosolyodott a fiúra pillantva és kiegyenesedve várta a realcióját.
|
Először csak pislogva álltam egy helyben, meglepett a kifakadása. Majd nagyot sóhajtva zsemre tettem kezem.
- Milyen nagy szavak egy kislány szájából... De tudod az éremnek két oldala van. Az én szemszögemből ha néznéd, nem egy "puhány, másokra támszkodó" lánnyal találnád szembe magad, mint ahogy fogalmaztál. Véleményem szerint nem az az erős, aki minden problémával egymaga küzd meg, hanem az, aki felismeri a gyengeségeit és elfogadja a felé nyújtott segítő kezet akkor is, ha ehhez a büszkeségét kell lenyelnie - feleltem.
Mellé léptem, ahogy leült a kanapéra.
- Nem kell semmivel sem hálálkodnod, vagy ilyesmi. Igazából, elég régóta élek egyedül, talán még a javamra is válik, ha velem laksz. Tulajdonképpen örüülnék neki, eléggé... megkedveltelek - mondtam, az utolsó mondatnál zavaromban félre fordítva a fejemet.
Egy ideig csak ültem csendben, nem tudtam mit mondani. Végül fölálltam, és kimentem a szobámba, és kicsit összeszedtem magamat. Hagyni akartam neki egy kis időt, hogy megeméssze a történteket; nem akartam semmit sem ráerőltetni, így a beszédet sem.
Nem sokkal később visszamentem, de megálltam a nappali ajtaja előtt, és csak benéztem. Úgy tűnt, már nem olyan zaklatott, mint volt, így beléptem és leültem mellé oda, ahol azelőtt voltam, hogy kimentem volna a szobából. |
Mit csinálok?! Nézett maga elé mikor rájött, mi is történik. Nem ezt kellett volna történnie, nem mondhatta volna ki sajnálatát, hisz a saját gonja és neki kell megoldania nem pedig a srácnak.
Nagyot sóhajtott majd követte a fiút. Útközben csak a piszkos macskaköves utcák járólapját figyelte. Így sokkal hosszabbnak tünt az út amin már sokszor járt, akár egyedül, akár Simonnal, kivételes alkalom volt kiönteni magát a fiú előtt és megmutatni neki a saját akaratát.
Nagyot sóhajtott mikor lába átlépte az ismerős küszöböt. Kabátját immár nem vehette le, így csak kilépett egyenként cipőiből és a nappaliba ment. Megállt egy ponton a kanapé előtt de nem ült le, hanem egy sóhajjal kezdte mondandóját. - Hajlamos vagyok kiönteni a lelkem oélyas valakinek aki azelőtt rám förmed igazat mondva, de ez az én problémám. - Kezdett bele egyből egyre erősebb hangerővel. Hamar folytatta meg nem várva a reakcióját. - Hiába próbálsz segíteni ha hagyom is neked, akkor is ki kell állnom magam mellett. Ha meg is utálsz, nem szólsz hozzám vagy kiküldesz a házadból, hogy soha se találkozzunk újra. De eddig is magam oldottam meg a feladatokat, mert nem akartam puhánynak látszani és másokra támaszkodni. - Kiabálta már már sírva majd kifújta a levegőt és csendben maradt. Egy kis idő után a csönd megtöréséhez kinyitotta a száját. - Nem, ettem egy almát, elég volt... köszönöm. - Suttogta megszeppenve, már bánta hogy felemelte a hangját a fiúval szemben. De úgy érezte végre elmondott minden igazat és megszabadult örökre tőlük.
- Sőt nekem kéne főznöm valamit, hogy megköszönjem eddígi segítséged.- Sóhajtott ismét és lerogyott a kanapéra. |
- Nincs semmi baj - válaaszoltam, majd még utoljára végigsimítottam a hátát, mielőtt fölálltam. Megvártam, míg ő is így tesz, majd elindultam hazafelé. Tisztában voltam vele, hogy ha akarnék se tudnék, illetve tudnánk beérni időre a Központba, és a Felügyelő tisztet ismerve jobb, ha be se megy az ember egy nap, minthogy késsen. Bár nem igazán értettem ezt a logikát, most mégis jól jött, hogy ne nyomja a lelkem a lógás súlya - nem mintha annyira megrázott volna a dolog, de nem sűrűn csinálok ilyet, hisz nem erre neveltek a szüleim, még ha csak halványan emlékszem is ezekre, mikor ténylegesen neveltek engem, nem csak a bátyámmal törődtek.
Tudatosan elkerülve a kocsmát egy párhuzamos utcácskát választottam. Keskeny volt, töredezett kőlapokkal, és rengeteg kisebb házzal, amik többségén az "Eladó!" tábla függött. Furcsálltam a dolgot, hisz nem volt ez olyan rossz környék, hogy senki se akarjon itt lakni...
Nemsokára ki is értünk a főútra, ahonnan már lehetett látni a társasházat, ahol laktam. Megszaporáztam a lépteimet, de figyeltem, hogy Satoshinak se legyen megerőltető a tempó.
Egész úton csöndben volt, így inkább hagytam, nem traktáltam semmivel. Ha nem akart beszélni, annak nyilván oka volt, ami ezesetben számomra is világos volt. Megértettem, valahogy nekem sem akaródzott beszélgetni, hasonlóképp én is elmerültem a gondolatimban.
Pár perc múlva meg is érkeztünk. Kinyitottam az ajtót, majd előre engedve a lányt beléptem mögötte. Fölmentünk a lépcsőkön; ezúttal nem találkoztunk senkivel, aminek kifejezetten örültem. Megálltam a bejárati ajtó előtt, majd kiválasztva a megfelelő kulcsot kinyitottam, és egymás után mindketten bementünk. Kellemes meleg fogadott, ezek szerint még nem hűlt ki a kandalló. Odasétáltam és gyorsan ismét begyújtottam, majd visszamentem Satoshihoz, és lesegítettem róla a kabátot. Halványan elmosolyodtam, mikor az ismerős anyagot kezemben fogtam, ezek szerint megtartotta. Fölakasztottam a ruhadarabot a fogasra, majd beinvitáltam Satoshit a nappaliba. Enyhén deja vu érzésem támadt, de elhessegettem, ahogy levettem én is a kabátom, az egyik szék táblájára terítve azt.
- Éhes vagy? Összeüthetek valamit reggeli gyanánt - ajánlottam fel Satoshi mellé lépve. |
Magába roskadva és tehetetlenül bámult előre tágra nyílt szemekkel. Csak hallgatta a fiú egyre csak erőteljesebben szóló szavait, amik elé tárták a valóságot. Leesett neki, hogy mi is történik körülötte, és hogy mit is tesz nap, mint nap. Hallgatta a temérdek igazságot, a szidást mégis más választ akart adni, amit a fiú kifecsegett. Hazudni akart neki, hisz eddig is ezt tette s nehezére esett bízni benne. Szerette volna megoldani a saját problémáit mások segítsége nélkül, de egy barátot talált a mellette álló fiúban, aki azt hitte róla ő is annak tartja.
Egy sóhajjal enyhült helyzetéből, de már csak arra lett figyelmes, hogy a fiú karjai körül ölelik őt... megint. Nem hátrált meg, most már végre tudhatta a bizalmát. - Köszönöm, hogy mind ezekre rámutattál...- Suttogta könnyes szemekkel és még hozzátette. - Máskor igérem szólok... bocsáss meg.
Egy ideig csak ült. Jólesett számára ez a póz: megvédte, bizalmat és egy védelmező réteget alkotott számára az alkotója. Felfigyelt még a halk szavakra és rábólintott válaszként a fiú kérdésére. Mikor a fiú felállt, ő is így tett. Lassú léptekkel ment a fiú mellett. Fejét lehajtotta és mélyen magába nézett.
|
Nem sokkal azután, hogy fölálltam, Saatoshi is eképp cselekedett. Körülbelül két méter távolságból néztem, ahogy kissé bizonytalan léptekkel a pulthoz imbolyog, hogy fizessen. Én indulásra készen álltam, és épp az ajtó felé lépdeltem, mikor Satoshi szólt nekem. Eléggé kellemetlenül éreztem magam, hogy nem ajánlottam ezt fel neki magamtól, már csak udvariasságból is, ráadásul kiderült, hogy valóban szüksége lett volna rá.
Lesütött szemmel, magamban szitkozódva mellé léptem, és épp a pénztárcámért nyúltam volna, mikor ő megragadta a karom, és olyan erővel rántott maga után, hogy elvesztettem egy pillanatra az egyensúlyom, és kis híján elestem. Követtem ki a kocsmából, közben hátrapillantottam a vállam felett, így épp láthattam a tulaj ordibálástól vörös fejét, amint egy seprűnyélnek tűnő hosszú bottal felénk hadonászik, mielőtt befordultunk egy sikátorba, és már csak a hangokból tudtam következtetni a mögöttünk zajló eseményekre.
Egy pár percig - nem sok, talán egy-másfél - csöndben ültem, feldolgozván a történteket. Aztán Satoshira emeltem a tekintetem, aki épp próbálta magát minél kisebbre összehúzni, mintha csak azt remélte volna, hogy egyszer csak eltűik. Kismilliószor éltem már át ilyen helyzeteket, mikor fél karomat odaadtam volna egy "ásd-el-magad felszerelés"-ért, mégsem tudtam, mit mondhatnék. Érzelmek és gondolatok kavalkádja cikázott s kavargott bennem; beletelt egy kis időbe, míg ezeket nagyjából rendezni tudtam.
- Miért nem mondtad el? - kérdeztem színtelen hangon, kifejezéstelen arccal, majd ugyanígy folytattam. - Ha ezt nem tudod kifizetni, nyilván lakbérre, számlákra se futja, vagy tévednék? Mégis hol aludtál tegnap..? - kérdeztem, bár úgy éreztem, tudom a választ. - Nálam maradhattál volna, lett volna hol aludnod, mit enned... Miért nem szóltál? - kérdeztem, egyre hangosabban, bár közel sem kiabáltam. Észre véve ezt halkabban folytattam.
- Ne haragudj, nem mérges vagyok, csak... Azt hittem, bízol bennem anniyra, hogy elmondd, ha valami nincs rendjén, bánt, vagy csak ha szükséged van a segítségemre.. - mondtam, majd pár másodpercig ismét elnémultam. Éreztem, hogy igazságtalan vagyok; a saját sérelmeimet vetem a szemére, mikor kisebb gondja is nagyobb ennél.
Guggoltva közelebb léptem, majd átöleltem egy kissé furcsa pózban, bár ez akkor egyáltalán nem volt lényeges, csak azt akartam, hogy érezze, számíthat rám. A haját simogattam egy ideig, majd elhúzódtam, egyik kezemmel följebb emelve az állát, hogy a szemembe nézzen.
- Menjünk haza. |
Hosszasan hallgatta volna a fiú szavait, hisz olyan nyugodt és mély hangja volt, ám sajna olykor neki is meg kellett szólalnia. A következő pillanat is őt illette, de ahogy végig hallgatva első mondatát együtt érzett Simonnal. Kezével megtörölte szemét s végül ásított egy nagyot. Szóra kellett bírnia magát, de nem ment, a második mondat hallatán ledöbbent. Olyan fejet vágott, mintha még életében nem hallott volna ilyen dolgokról, pedig jól tudta, hogy hava kell menni ennek ügyében.
Halkan sóhajtott majd megszólalt. - NEM LENNE TÚL FÉNYES ELKÉSNI SEHONNAN SEM... - Vallotta be őszintén és bólintott rá egyet, hogy válaszoljon a fiúnak. Felállt és a pulthoz ment, hogy fizethessen. Járásán látni lehetett az alkohol tettét, azt ahogy imbolyog és szédül, de mégis magabiztos és céltudatos volt. Zsebében kotorászott pár aprópénzért, mellyel fizethetett volna, de nem talált egy vasat sem.. Nem szeretett volna a fiú szeme láttára olyanokat alkalmazni, amiket ez előtt, így tovább kutakodott. -SIMON... NEM LENNE BUNKÓSÁG HA KÖLCSÖNKÉRNÉK TŐLED EGY KIS PÉNZT? - Harapott alsó ajkába bűntudatosan és szégyenében lehajtotta a fejét. Nem tudott mit csinálni, mégse lóghatott volna meg. Várt a fiúra, hogy mit lép, de hogy izgalmat teremtsen szemével maga mellé hívta a fiút s mikor már mellette tudhatta magát megmarkolta a karját és futásnak eredt. Addig futott, míg el nem ért egy sötétebb sikátorig. Behúzódott magával rántva Simont és kifújta magát, keze még helyén maradt, nem mozdult a fiú karjáról. Mikor ezt megpillantotta piros pír jelent meg sápadt arcán. Gyorsan zsebre vágta kezeit és lehajtott fejjel hallgatta a kocsma felől jövő nyüzsgő ordításokat.
Az utcában levő házak falán tükröződtek a fáklyák halvány fénycsóvái, ez nem jelentett jót. Beljebb húzódott a sikátor végébe és lecsúszott a fal tövébe. Fejét tenyerébe támasztotta és szégyenkezve gubbasztott a földön. - ÉS ENNYI... SAJNÁLOM HOGY MEG KELLETT TUDNOD. NEM VAGYOK ELŐKELŐ, CSUPÁN EGY SENKIHÁZI TOLVAJ...- Nézett fel ismét könnyes szemekkel. Átjárta a bűntudat, hogy pénzt kért a fiútól és megmutatta neki féltve őrzött titkát. |
A kocsmázással való felhagyással egyetértettem, és ennek majdnem hangot is adtam, de addigra folytatta egy másik kijeletésemre reagálva.
- Hát, nem túl jól - vallottam be az igazságot, bár úgy döntöttem, a kiváltó okot nem árulom el, így is elég kényelmetlenül éreztem magam, mivel mosolyából nyugodt szívvel következtethettem rra, hogy neki is feltűnt, hogy bámultam. Nem kellene ezt még azzal is tetézni, hogy konkrétan ő, vagyis a tegnapi nap emlékei űzték el a szemeimből az álmot múlt éjjel. Valószínűleg úgy már végképp nem jöhettem volna jól ki a helyzetből, így inkább csödben maradtam, és témát váltottam.
- Épp a központba tartok, és hogy elnézem, épp indulnom - illetve indununk kellene, ha oda akarunk érni időben - mondtam, ahogy a kocsma porfedte órájára pillantottam. Feltételeztem, hogy ő is jön, bár a rossz megvilágításnak és hosszú, vállára omló hajának köszönhetően nem tudtam kivenni, milyen ruha van rajta, viseli-e éppen a Felderítők kabátját.
Hogy nyomatékosítsam előző kijelentésem, fölálltam, és várakozó tekintettel pillantottam le rá, fejemet enyhén oldalra döntve. Kezeimet a nadrágom zsebeibe akasztottam a hüvelykujjaimmal, és kihúztam magam, majd ismét elernyedtek izmaim, ahogy elengedtem a vállaimat. Mivel tegnap nem nagyon aludtam, a vállaim is fájni kezdtek, valószínűleg rosszul feküdtem rajtuk, így jól esett kicsit megtornáztatni őket néha, még ha kissé fájt is a mozdulatsor... |
Szemei végig követték a tömeg közti összes embert, mindet jól megfigyelte és meg is állapította, hogy egyik se józan. Visszafordult, hogy szembe kerüljön a fiúval, de nem szólalt meg, nem akarta untatni így csak hallgatta ahogy beszél neki. Halvány mosoly kíséretében nézett végig a fiún. Tetszett neki, hogy még fekete hajában ragadtak az apró vízcseppek. Elegáns öltözete nem szúrt neki szemet, hisz tudta, hogy valamelyest van pénze s az nem is kevés. Elveszett a fiú tekintetében, csakhogy az álmosság megzavarta. Szemhéjai elnehezedtek és lassan lecsukódtak.
Kiegyenesedett, hogy visszatérjen eredeti formájába és hogy ne itt nyomja el az álom. Tovább hallgatva a fiút lassan a válaszra készülve résnyire nyitotta ajkait. - Ez még csak az első, de amint elnézem a csapos valami igen erőset adott...- Húzta el a száját. - Szerintem ideje felhagynom a kocsmával. - Szorította ökölbe mind két kezét. Tudta, hogy egy igen nehéz folyamaton fog keresztül menni.
Amint újabb kérdést tett fel ő már rég felkészült a következő válaszra. - Aludtam már jobban az tény, de neked nagyobb problémáid lehettek.- dőlt hátra kényelmesen és elmosolyodott mikor rájött a fiú tettére. -Halljam, te hogy aludtál... |
Halványan elmosolyodtam.
- Tulajdonképpen én sem hittem, bár azt nem állítom, hogy nem kerestelek - feleltem némi gondolkozás után. Fölültem a mellette lévő bárszékre, és az előbb odébbtolt poharára siklott a tekintetem. Üres volt, így nem tudtam megállapítani, mi lehetett benne, de ahogy elnéztem Satoshit, valami erősebb fajta, ráadásul nem az első, amit ma lehajtott.
- Őszintén, hanyadikat iszod? Nem lesz ez így sok reggelre? - kérdeztem, majd a lábára pillantottam. A nadrágja alatt halványan kipúposodott a kötés, bár nem lehetett látni, csak ha valaki tudta, mit keres. Hirtelen ismét eszembe jutott a tegnap; néhány futó emlékkép, sőt, inkább csak foszlány: ahogy Satoshi fára mászik, majd leesik, aztán ahogy a sebét tisztítom.
Sötét szemeibe néztem, amik alatt halványszürkés karikák húzódtak, amik a kocsma lámpáinak fényében most élesebben rajzolódtak ki.
- Látom, te sem aludtál valami jól az éjjel - mondtam némi csönd után, mikor észbe kaptam, hogy látványosan bámulom. Kissé zavarban voltam, így elfordítottam a fejem, és inkább a nyüzsgő tömeget figyeltem, ahogy ide-oda vonaglanak az asztalok között, illetve a rögtönzött táncparketten az ütemesen, már-már fülsértően hangosan dübörgő zenére. |
Egy ideig csak szemlélte az egyre csak bővülő tömegett, ráadásnak az alkohol is el kezdett hatni szervezetében. Úgy érezte forog a világ körülötte és látása is elhomályosodott. Egyre jobban kapcsolódott elméjével a táncoló tömeg mozdulataihoz és a zene kellemes ritmusához, ellazult, sőt fel is melegedett a teremben. Már száraz tincsei közé túrt ezzel megigazítva frizuráját. Sokan meg is nézték szokatlan már-már aranysárga haja miatt. Emlékei megint előjöttek, s ismét borús hangulatot teremtettek körülötte. Sokáig bámulta még a kiürült poharát, mely alján még látható volt némi csepp szesz. Felemelte fejét és szerte nézett. A mellette tolongó tömeg között ugyan homályba veszve, de ismerős arcot látott. - Neked is jó reggelt. - Csengett mély, nőies hangja. Félmosolyra húzta a száját és szemével irányította az előtte álló üres padra. Poharát od
ébb tolta, nem kívánt több olyan dolgot látni amit ez a helység szolgált neki. - Hát valóban eljöttél...- Kezdett mondandójába és közben folytatta. - Nem hittem volna, hogy ismét találkozunk. Ez meglepett. |
Elsőként a kovácsműhely felé néztem el. Sejtettem, hogy nem lesz ott, hiszen miért is lenne, de pontosan követni akartam tegnapi útvonalamat. Szétnéztem még egyszer, mielőtt tovaindultam volna. Persze ezúttal sem pillantottam meg, úgyhogy következő célként a kocsmát jelöltem meg. Átsiettem az út túloldalára, megkerülve nehány bámészkodó embert, akik az utcán lézengtek céltalanul már kora reggel. Gyanúsan sűrűsödni kezdtek, ahogy közeledtem a kocsma felé; többségük áporodott alkoholszagot árasztott magából, ahogy elhaladtam mellettük. Fintorogva átvágtam a kisebb tömegen, és beléptem az ajtón. Hangos zene és öntudatlan nevetés fogadott, ami ugye megszokott egy ilyen helyen, most mégis kimondottan idegesített. A táncoló-vonagló emberek között lehetetlen volt egyetlen konkrét személyt kiszúrni; mintha az embertömeg mindenkot elnyelt volna, hogy aztán összeolvadva egyként mozogjon tovább a vendégek zöme. Megpróbáltam átfurakodni rajtuk, hogy a bárpult felől szemlélhessem inkább a jelenetet, hátha jobban ki tudom majd venni az arcokat. Nagy nehezen átjutottam a helyiség másik felébe, ahol aztán csalódnom kellett: még annyit sem láttam, mint az előbb az alacsony lépcső tetejéről. Sóhajtottam egyet, majd megfordultam a széken, hogy rendeljek valamit, ha már egyszer bejöttem. Már-már szertefoszlott minden reményem Satoshit illetően, mikor ismerős tincs libbent a szemeim elé, arany színbe borítva a kocsma sötét, komor barna falát, majd visszahullott, s ismét a hajzuhatag részét kepezte. Derű futott át az arcomon, majd halvány mosollyá szelidült, ahogy a székről leugorva megindultam a lány irányába.
- Rég találkoztunk - mondtam egy csepp jóindulatú iróniával a hangomban, köszönés gyanánt. |
Alig aludt valamit, rögön arra ébredt, hogy zuhodó eső hangja duruzsol a fülébe és ruhája ázik. Egyre jobban fázott, ami szintén egy jó oka volt annak, hogy nem aludt valami fényesen. A macska is azóra felmászot egy ablakpárkányra és nem vele ébredt.
Nagy nehezen felállt és látta, hogy ahol feküdt, ott nem lett olyan vizes a papír mint egyes helyeken és az aszfalton, bár ez számára nem volt meglepő. Kirázta majd felkapta magára azt a kabátot amit még a fiútól kapott. Teljesen pelepújt, már szinte ellepte a kapát piciny testét, így kevésbé diderkett.
Hogy ne fegyjon meg elindult szokásos útvonala felé a zuhogó esőben. Útközben ügyesen kijátszott egy árust, így szerezve magának egy almát reggelire. Beleharapott és folytatta útját tegnapi találkozójának a helyére. Megrázta nedves fürtjeit és próbált megszabadulni az eső gondolatától is. Szemével azt a kocsmát kereste, aol tegnap járt elfolytani bánatát. Ezúttal is ezt az utat választotta, besétált az épületbe és a pulthoz érve rendelt egy kevébé húzós italt magának. Helxet foglalt az egyik üres asztalnál és várt. Ajkaiba harapva gondolt vissza a fiúra s hogy min ment keresztül előző nap. |
Másnap reggel fáradtan ébredtem. Egész éjszaka kürölbelül ha 5 órát aludhattam, azt sem folyamatosan. Kétóránként fölriadtam valamire; éhségre, zajra, vagy éppen egy rémálomra, amit a felébredés pillanatában elfelejtettem.
Álmosan kászálódtam ki az ágyamból, majd ahogy kinéztem az ablakon, még nyomottabb hangulat kerített magába a zuhogó eső láttán. A fürdőszobába indultam, út közben kinyújtóztatva karjaimat. Vettem egy gyors zuhanyt, megmostam a hajamat is, hideg vízzel megmosva az arcomat, remélve, hogy az majd felfrissít, de nem jártam sikerrel. Ilyenkor átkozom magam, amiért nem szeretem a kávét...
Visszamentem a hálómba, miközben a hajamat szárítottam egy törölközővel. Fölkaptam egy nadrágot magamra, és belebújtam egy sötétszürke ingbe. Rávettem a Felderítők címerével díszített kabátját, majd a tükör előtt megállva fél kézzel a hajamba túrtam, hogy megigazítsam azt, majd mikor úgy véltem, hogy elfogadható az eredmény, a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Tekintetem a fogasra siklott, és eszembe jutott Satoshi, ahogy a kabátommal a vállán kilépett ezen az ajtón, amin keresztül most én is távozni készültem. A faliórára pillantottam, minek mutatói kecses eleganciával nyúltak ki majdnem az óra pereméig, hirdetve, hogy még jócskán időben vagyok, majdnem fél órám maradt a kiképzés kezdetéig. Úgy dönöttem, hasznosan töltöm ezt az időt, és elindulok ugyanarra, amerre tegnap, hátha összefutok ismét a lánnyal. Hirtelen észbe kapva visszaléptem az ajtóból a tegnap megszerzett kardomért. Az övemre csatoltam, majd nekivágtam az útnak, magam után gondosan bezárva az ajtót. |
Hamar szaporábbra szedte lépteit ezzel felmelegítve már lehült tesét. Csak szelta a kihalt város utcáit és kereste otthonát. A lámpák megvilágították az előtte állő rövid utat s ez vezette haza.
Mikor végre elért az a sikátort - melyet régen és most is otthonaként emlegetett - megpillantott egy macskát. Lábán harapásnyomokat, fején karomnyomokat látott. Az állat bár nem félt mégis remegve támadásra készen állt, hogy megvívha helyét és elfoglalja az otthonát. A lány lassan idult el bizonytalan léptek kíséretében. Leguggolt az kicsiny macska mellé és halkan beszélni kezdett hozzá megnyugtatás képp. Óvatosan odanyúlt a lényhez és megsimogatta a fejét. Már kevésbé morgott, ketzdett megbékélni a tudattal, hogy jó emberhez kerül. Közelebb került hozzá, kezébe vette az állatot és folyamatos simogatás közben nyugtatta halk szavakkal. Közben elálmosodott és helyet folalt a fal tövében nyugvó kartonlapon. Hátát a falnak támasztva pihent majd letéve a mcsakát jobban összekuporodott a papírdarabon. A fiú kabátját jelen esetben takaróként használta és úgy aludt el, hogy jó erősen megmarkolta s végül feszülten és reszketve hunyta le szemeit. |
Kicsit megkönnyebbültem, mikor elfogadta a kabátot. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy megteszi, de így legalább emiatt nem kell álmatlanul forgolódnom éjszaka az ágyban. Igazság szerint örültem volna, ha marad, de megértem, hogy "nem akar a terhemre lenn", ahogy ő fogalmazott. Én sem szeretek mások adósa lenni, rá pedig veleményem szerint ez kétszeresen is igaz. Legalább olyan makacs, mint én, ha nem jobban, így nem álltam le vitázni, hogy egyáltalán nem zavar; valószínűleg úgy is elment volna. Így inkább abban a hitben ringattam magam, hogy nemsokára úgyis találkozunk. Egyrészt, mind a ketten felderítők vagyunk, így ez elkerülhetetlen, másfelől pedig, ha ez nem jönne össze, megkeresem. Bár elég nagy területet foglal el Stohess a térképen, azért nem lehetetlen körbejárni.
Sóhajtottam egyet, majd visszamentem a nappaliba, miután bezártam az ajtót. Végignéztem a szobán: az immár üres kanapén, az szépen átrendezett dobozon, ami az asztalon hevert. Tényleg rendmániás...
Bementem a fürdőszobába, lezuhanyoztam, majd egy boxert és kényelmes inget magamra kapva eltettem magam holnapra. Nehezen aludtam el, egy jóideig csak cikáztak a gondolatok a fejemben, főként a mai napról. Végül álomba szenderültem. |
- Ennyire szeretnéd hogy itt maradjak?- Kérdezte átnézve a válla fölött. Arcán újabb féloldalas mosoly jelent meg. - Késő van, nem szeretnélek nagyon zavarni... - Vallotta beőszintén bár szíve ide kötötte. Lassacskán magára erőltette cipőit majd sóhajta indulásra készen állt. Nem igazán fázott, legalább is még nem. Tudta ha kimegy jégkockává fagy, mivel ruhái is elég szakadtak és vékonyak voltak. Felfigyelt a fiú ajánlatára de inkább elfordult előle. - Nem szeretnék még jobban a terhedre lenni... Megérted igaz? Egyébként is, megleszek ezekben a ruhákban is. - Harapta el a mondat végét. Beleremegett a csöpke kondolatba, abba, hogy mi várja majd odakint. Újra járhatja majd az utcákat és egy dobozt tekintsen ágyának. Ismét a fiúra pillantott aki immár egy kabáttal állt ott és ragaszkodott viseléséhez. Csak sóhajtott és bűntudatosan átvette a ruhaneműt. Vállára terítette közben és úgy indult el mégközelebb a bejárathoz. - Ezért most jövök neked eggyel, köszönöm...- Sóhajtott és az ajtóhoz lépett, mikor kinyitotta átjárta a hideg őszi szeles idő, s kénytelen volt magára húzni teljesen a kabátot. -Holnap akkor újra találkozunk...- Mondta halkan már alig hallhatóan mikor kilépett. ...Vagy nem. Célba vette fejében eltervezett útvonalát és próbált hozzászokni szemeivel az utca halvány lámpafényeinek a színével amik valamelyest utat mutattak neki. |
Csalódottan pillatottam rá, mikor fölállt, közben belül magamat átkozva, amiért elszúrtam. Igazán kibírhttam volna még egy fél órát legalább...
- Biztos elmész? Nem fáj már a lábad? - kérdeztem, ahogy a kötésre pillantottam. Száraznak tűnt, szóval valószínűleg nem kezdett újra vérezni a mozgás miatt, amit határozottan jó jelnek tekintettem.
Én is felkászálódtam a kanapéról, és Satoshi mellé léptem, egyik kezemet felajálva kapszkodó gyanánt, míg a cipőit húzta, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Fölnéztem a fogasra, de nem láttam rajta, csak az én kabátomat.
- Nem fázol? Kölcsönadthatok egy kabátot, ha gondolod - mondtam, miközben vártam, hogy elkészüljön.
Nem vettem volna zokon, ha tovább marad, de tényleg esteledett, és kezdett sötétedni. Ahogy ezt végiggondoltam, föl is kapcsoltam a nem sokkal az ajtó mellett álló magas, vászonbúrás lámpát. Kellemes narancs-színe volt, ami már csak ránézésre is meleg érzést keltett az emberben, ami most kifejezetten jól jött; kezdtem fázni. De ha idebent ilyen hűvös van, milyen lehet odakint?
Máris nyúltam az egyik kabátomért, ami hozzám a legközelebb lógott a fogason.
- Ragaszkodom hozzá - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon és tekintettel, ahogy felé nyújtottam a ruhadarabot. |
- Valóban nagyon egyszerű volt, ám sok ideig én is tettem azért, hogy küzdjek ellenük, majd magasról tettem az egészre, semmibe vettem mások véleményét és magamnak éltem...- Magyarázta halkan. Ő is kezdett lassan álmosodni, de sikerült megtartania magát. Éberen ült még mindig a fiú mellett, fontolgatva távozását, várni akart még egy kicsit, de inkább úgy döntött minél hamarabb elmegy, hogy ne zavarja Simont.
Még a fiú egy kevés időre lehunyta szemét és pihent egy kicsit a mosoly csak erősödött az arcán. Nem voltak egy pár, de jelenleg azt mondhatták volna róluk. Halkan dúdolni kezdett egy kis dalt, amit még nevelőanyja tanított neki s közben fürkészte a lenyugvó napot és a pirosra festett eget. Elmerengett a gyönyörű színek összjátékában és sziluettjében. Nyugalommal volt rá az időjárás is, egy kellemesen szeles esti napot csodálhatott meg. Ajakit harapdálta és olykor a halkan szuszogó fiút nézte. Nem csodálhatta sokáig, ugyanis hamar felkelt és rögtön hozzá is szólt. Mivel illedelmes volt válaszolt is a kérdésre. - Nem igazán sokáig, de én élveztem a csendet...- Vigyorodott el egy pillanatra ezzel cukkolva őt. -Épp indulni készülök, hagylak aludni...- Suttogta már komolyan és felállt. Lassan megindult a cipője felé és egyenként felhúzta azokat. |
- Igazán irigyellek, amiért így figyelmen kívül tudod hagyni a dolgokat. Rengetegszer próbáltam már kizárni mindent a fejemből, de tízből kilenc alkalommal nem sikerült. A maradék egyben pedig elaludtam - vallottam be, és még én is megmosolyogtam a saját szerencsétlenségem.
Ahogy kilestem az ablakon, láttam a lemenőfélben lévő Napot, ami aranyló színével vörösre, halványrózsaszínre és narancssárgára festette az égboltot. Fogalmam sem volt, mennyi lehetett az idő, csak azt éreztem, ahogy szemhéjaim az idő előrehaladtával egyre lejjebb csukódnak. Belülről mintha egyre inkább elurlkodott volna rajtam a fáradtság - bár lehet, hogy ez inkább volt nevezhető álmosságnak, hiszen nem csináltam a mai nap semmi megerőltetőt, ami fizikailag kimerített volna. Sokkal inkább lelkileg éreztem magam ürsenek, mégis egyben felszabadultnak: az, hogy kiadtam ezeket magamból sokévi hallgatás után, eléggé kimerített szellemileg, mégis, mintha elpárolgott volna a súlyom, és levegőből állt volna össze a testem; hirtelen súlytalannak találtam a kezem, a lábam; a szívverésem is lelassult, egy pár pillanatra minden tökéletes volt.
Satoshi haja ébresztett föl, ahogy pár tincse az arcomhoz ért, és minden lélegzetvételemet követően hol felém mozdultak, hol távolodtak tőlem.
Lustán pislogtam párat, majd elnyomtam egy ásítást, ahogy feljebb ültem, egy kényelmesebb pozícióba. Közben persze vigyáztam, nehogy Satoshi feje lecsússzon a vállamról.
Ahogy ismét kitekintettem az ablakon, nem sokkal volt sötétebb, mint amire emlékeztem. Meggyőződésem volt, hogy nem alhattam sokáig, max pár percig; nyilván elnyomhatott az álom, mikor egy pillanatra lehunytam a szemeimet.
- Ne haragudj.. Meddig voltam kiütve? - kérdeztem, ahogy a lányra néztem. Már mikor kimondtam, éreztem, hogy a "kiütve" szó elég erős, olyasmi érzést kelt az emberben, mintha csak most keltem volna ki egy sörösüvegek alkotta ágyból, másnaposan, sajgó fejjel. Bár nem jár messze ez sem az igazságtól: olyan különösen, furcsán, ám mégis hihetetlenül jól éreztem magam arra a kis időre, mint egy erősen illuminált állapotban lévő - vagy helyesebb volna a fetrengő szót használni - részeg...
Megráztam egy kicsit a fejem, hogy teljesen kitisztuljon a még kissé homályos látásom, és tekintetemet Satoshira emeltem. |
[147-128] [127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
