|
Témaindító hozzászólás
|
2014.08.10. 11:32 - |
A Rose falon belül elhelyezkedő falu. Itt az élet átlagos színvonalú, de mindenképp sokkal jobbnak nevezhető a Maria falon belül lévő faluénál. A biztonság is nagyobb, lévén, hogy két fal is védi a falukat. Ettől függetlenül az "Elitek" még ezt a helyet is elkerülik, ha tehetik, és a Sina fal felé igyekeznek. Az emberek megélhetése viszonylag jó; nagyrészük dolgozik és van keresete, amiből elláthathja a családját. Innen is sokan mennek katonának, de vannak, akik inkább normális, átlagos életet élnek szívesebben. Az itteni katonaság inkább rendőröket és falvédőket képez, mintsem felderítőket. |
[137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
 Miután megittam a vizet, letettem a poharat egy asztalra.
- Szívesen megnézem, de csak ha nem gond.- mondtam, elvégre valószínűleg én sem repesnék az örömtől, ha idegenek mászkálnának a szobámban.
" Szóval szeret rajzolni" - gondoltam végig, amit az előbb mondott. Régen én is sokat rajzoltam, még a festéssel is megpróbálkoztam, de a grafikus ábrázolás sokkal inkább megfogott.
Megindultam a folyosón, amerre gondoltam, hogy lehet a szobája, de pár lépés után megálltam, és megvártam, hogy beérjen, majd ő mutassa az utat.
- És milyen stílusban rajzolsz? Tájképek? Csendélet? Vagy csak úgy magadtól, arról, ami épp eszedbe jut? - kérdeztem odafele menet, egyrészt, hogy megtörjem a csendet, másfelől viszont tényleg érdekelt a válasza. |
Mikor megkaptam a választ, kimentem a konyhába és elővettem még egy poharat. Mindkettőbe engedtem vizet és közben hallottam, hogy Shane azt kérdzete, hogy milyen színű a szobám. Visszamentem a nappaliba és csak azután válaszoltam, hogy elhelyezkedtem a fotelban. -Barackszínű. De berendezésre kicsit se hasonlít a többi szobára- mondtam.- Minden szoba tele van festményekkel, csak az enyém nem. Én a rajzaimat szokam kirakni a falra- fejeztem be. Gondoltam rá, hogy felajánlom, hogy megmutatom neki, de nem voltam biztos benne, hogy meg szeretné-e nézni. Végül mégis megszólaltam. -Ha gondolod, megmutatom- mondtam egy picit bátortalanul. "Végül is mindig rend van a szobámban" gondoltam. Sose voltam rendetlentípus. Csendben vártam Shane válaszát, addig pedig a kezemben lévő poharat bámultam. |
Halványan elmosolyodtam. Örültem, hogy segíthettem, még ha csak ennyivel is.
Megkérdezte, hogy kérek-e valamit, mire egy kisebb gondolkozási szünet után megrántottam a vállam.
- Egy pohár vizet elfogadnék, köszönöm. - feleltem.
Újra körbenéztem a szobában, és azon tűnődtem, vajon az ő szobája is hasonlóan van-e berendezve. Az enyém nagyban elüt a nappalinkban, mind színek, mind bútorok tekintetében. A nappalink fehér falai előtt modern, elegáns fekete szekrények és asztalok sorakoznak, míg az én szobám éjkék színű falai antik, többnyire gesztenyeszín bútorokat rejtenek.
- Milyen színű a szobád? - kérdeztem rá végül. Reméltem, hogy elég hangosan mondtam, és meghallotta a konyhában. |
Hű... Hát erre nem tudtam mit mondani. Őszinte csodálattal néztem rá, mert nekem egy ilyen egyszerű dolog eszembe nem jutott volna. -Tudod...- kezdtem, de nem sok mindent tudtam megfogalmazni.- Nagyon sajnálom, ami közted és a szüleid között van. És nagyon szépen köszönöm a tanácsot. Ha hazajönnek, azonnal beszélek is velük- mondtam, és teljesen őszinte voltam. Talán eddig még sose voltam ennyire őszinte senkivel, még saját magammal se. -Megyek, hozok magamnak még egy kis vizet. Biztos nem kérsz semmit?- álltam fel és indultam a konyha irányába. A nappali ajtajában megálltam, hogy megvárjam a válaszát. "Legalább van egy ürügyem, hogy kitaláljam miről beszélgessünk, amíg kint vagyok" gondotam. |
Kicsit meglepett, mikor a szüleimről kérdezett. Nem szokásom róluk beszélni, és őszintén szólva, nem is teszem szívesen. Azért mégis belekezdtem, kíváncsi voltam, mi sül ki a beszélgetésből.
- Mióta Maxet elvesztettem.. Tudod, ő volt az egyetlen és legjobb barátom, a szüleim teljesen megváltoztak.. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy máshogy kezelnek, mint azelőtt. Mostanában egyre többet hagynak magamra, ami nem egy rossz dolog, de bármily hihetetlen is, még egy tinédzser is vágyhat néha törődésre, amit sajnos tőlük nem kapok meg. Ők úgy gondolják, a "törődést" az ajándékok jelentik, de sajnos teljesen félreértik a dolgot.. Na de ennyi elég is a szüleimről. - fejeztem be a mondandómat, majd kezdtem is bele a második kérdés megválaszolásába.
- Hát, ha tényleg ki akarsz velük békülni, először mindenképp beszélned kéne velük. És persze hallgasd meg az ő álláspontjukat is. Talán félreértettek valamit, vagy szimplán máshogy gondolkodnak minderről, de szerintem feltétlen beszélned kellene velük erről. - mondtam egy vállrándítás kíséretében. |
Végighallgattam Shane-t aztán egy ideig hallgattam. Elgondolkoztam a hallottakon. "Hű... Shane-nek talán tényleg igaza van."- vontam le a rövid következtetést. -Hát... A takarítással nem lenne gondom. Mióta összevesztünk, nem takarítja ki helyettem senki a szobámat, ha nem érek rá. A főzés... Hát... Azt meg lehet tanulni, nem?- nevettem fel. Feltűnt, hogy Shane egyre jobban ellazult, mintha eddig nagyon feszült lett volna, de már felszabadult... Egy kicsit. -A te szüleid milyen emberek? Mármint... Hát... Na jó, máshogy nem tudom megfogalmazni- mondtam nevetve a saját szerencsétlenkedésemen.- Szóval... Milyen emberek?- csendben vártam a válaszra, közben a fejemben ezer és ezer gondolat cikázott. "Ki kell békülnöm a szüleimmel. Muszály. De... Hogy kéne hozzáfognom? A katonaságot nem fogom otthagyni, szóval kell valami más megoldás."- gondolkoztam. -Szerinted, hogy tudnék kibékülni a szüleimmel?- tettem fel hirtelen a kérdést. |
Végighallgattam Lizzyt; bár néha egy kicsit elvesztem a gondolatmenetben, lévén, hogy nem sokat beszélgetek, így nem szokásom másokra figyelni, de most kifejezetten igyekeztem.
- Hát, nehéz lehet.. De mégis hova költöznél? Amellett, hogy nem túl olcsók a házak, a falu elég sűrűn lakott a viszonylag jó megélhetési körülmények miatt, mi több, képes lennél ellátni magad? Főzni, takarítani magadra? Nem hiszem, hogy olyan könnyű, mint ahogyan hangzik. Egyke gyerekként eléggé el vagyok kényeztetve - akár azt is mondhatnám, hogy rendesen ki van nyalva a seggem, már elnézést a kifejezésért -, így nem hinném, hogy képes lennék egyedül elboldogulni. Bár, előbb, vagy utóbb, de ez mindenképp bekövetkezik... Mindenesetre, szerintem gondold meg. Elvégre, ezek elvégzésére tartjuk a szülőket, nem? - kérdeztem, a mai nap alatt talán először, őszintén elvigyorodva; próbáltam kicsit komolytalanabbá tenni hosszas elmefuttatásom.
Hátradőltem a kanapén, karjaimat a támlára helyezve. Kezdtem magam egyre otthonosabban érezni, bár reméltem, hogy ezzel még nem súrolom a pofátlanság határait... |
Mikor Shane nem kért semmit, visszaraktam az egyik poharat a konyhaszekrénybe, a másikat pegid megtöltöttem csapvízzel. Ezután csatlakoztam hozzá a nappaliban. -Oh... Köszi- válaszoltam mikor megdícsérte a szobát.- Igazán nem zavazrsz. Látod nincs itthon senki- mondtam. "Azt hiszem, ha anya itthon lenne, tenne ról, hogy maradjon vacsira."- Persze, nyugodtan ülj le- mondtam, mikor megkérdezte, leülhet-e. Én a kanapéval szemben lévő fotelbe ültem le, a térdemet az államig felhúzva. Mindigis imádtam így ülni, szerintem nagyon kényelmes. Mások azt mondták, fárasztó és elfáradt az ember lába. Szerintem nem. Ittam egy korty vizet és úgy éreztem musály beszélnem. -Tudod...- kezdtem hirtelen és ittam még egy korty vizet-, nem szoktam sok időt tölteni ebben a szobában. A szüleimmel se jövök ki túl jól mostanában. Nem akarták, hogy csatlakozzak a katonasághoz, nem akarták, hogy kockára tegyem az életemet. Én mégis elmentem a kiképzésre. Mikor hazajöttem nagyon összevesztem velük. Azóta nem beszélek velük túl sokat. Még az is megfordult a fejemben, hogy elköltözök egy saját lakásba, hogy ne kelljen velük beszélnem- fejeztem be. Miközben ezt elmondtam, végig a poharat bámultam. Szomorú lettem, gyötört a bűntudat. "Tényleg jól döntöttem, hogy katona lettem?"- tettem fel magamnak sokadjára a kérdést, de mint eddig egyszer se, most se skerült válaszolnom rá. Nem tudtam pontosan, hogy miért mondtam el ezeket a dolgokat Shane-nek, de valahogy jól esett elmondani valakinek. |
Mire válaszolhattam volna, Lizzy már el is tűnt, gondolom a konyhában.
Egy ideig kint álltam az ajtóban, majd az invitálásra beljebb léptem. Egy szobában, elég sanszosan a nappaliban találtam magam.
Körbenéztem, és épp, mire körbefordultam, Lizzy már ott állt mögöttem, újra feltéve a fél perce feltett kérdést.
- Umm, nem, köszönöm - feleltem.
- Szép lakás - mondtam a falakon csüngő festményeket, illetve képeket vizslatva.
Az órámra néztem, délután 4 óra volt. Nem terveztem sokáig maradni, max. egy órát. Elvégre, hiába volt már tavasz, még így is elég korán sötétedett.
- Tényleg nem akarok zavarni, ha az eső eláll, már megyek is. - mondtam kicsit zavarban léve.
- Leülhetek? - kérdeztem, a kanapéra pillantva. Bár a nadrágom szárainak alja picit vizes volt, szerintem nem volt olyan vészes, épp, hogy csak nedves volt, így - remélhetőleg - nem vizezek vele össze semmit... |
-Nem, egyáltalá nem baj. A szüleim meg nincsenek itthon. Azt hiszem apa dolgozik, anya meg valószínűleg elment vásárolni- válaszoltam. "Remélem még egy darabik nem is jönnek haza." Nem tudtam mit mondhatnék, de hirtelen eszembe jutott valami. -Esetleg kérsz valamit enni vagy inni?- kérdeztem. Nem vártam meg a választ, kisiettem a konyhába két pohárért. Pechemre nem volt otthon semmi üdítő (talán anya azért ment el), csak víz. Az is csak csapvíz. Remek. Sose szerettem a csapvizet. Visszanéztem a bejárati ajtóhoz, és láttam, hogy Shane még mindig ott áll. -Gyere nyugodtan beljebb. Tényleg nincs itthon senki. Nekem sincsenek testvéreim- mondtam egy mosoly kíséretében.- Akkor, hozhatok valamit inni vagy enni?- kérdeztem meg még egyszer és türelmesen vártam a választ. |
Megvártam a választ, majd azt megkapva elindultam balra.
- Nem, nincsenek. Egyke vagyok. - válszoltam meg a kérdését.
Hirtelen leszakadt az ég, mire kezemet a fejem fölé tartva próbáltam a lehető legkevésbé megázni, bár ez a pár centis rögtönzött "esernyő" nem sokat jelentett.
Lizzy beinvitált a lakásukba, de megálltam a küszöbön egy pillanatra.
Mintha egy kicsit túl közvetlen lenne... Vagy csak én vagyok ilyen maradi és elutasító, hogy már ezt is nagylelkűségnek érzem...? Ki tudja..
Vonakodva bár, de elfogadtam a 'meghívást', és bementem.
- Nem gond, ha megázok, nem akarok zavarni... A szüleid nem bánják, ha átjövök? - kérdeztem, miközben levettem vizes cipőimet a bejáratnál, majd felnéztem Lizzyre, és kiegyenesedtem, válaszra várva. Tényleg nem akartam zavarni, és, az igazat megvallva, kicsit feszengtem; nem szoktam másokhoz átjárkálni, többnyire otthon gubbasztok a szobámban... |
Nagyon megörültem, mikor Shane igent mondott a sétára, és azonnal elindultam utána, mikor elindult. Siettem felzárkózni mellé, bár ez egy kicsit nehéz volt, mert gyorsabban sétált, mint én. De végül utólértem, és mellette sétáltam tovább. -Balra- mondtam, mikor egy elágazáshoz értünk és megkérdezte, merre menjünk tovább.- Egyébként neked vannak testvéreid?- kérdeztem.- Nekem sajna nincsenek. De néha jó is, mert jól jön egyszer-egyszer az egyedüllét- mondtam mosolyogva. Hű, mióta találkoztam vele, nagyon sokat mosolygok. Sose mosolyogtam ennyit. Ez nagyon fura. "Remélem anyámék nincsenek otthon. Nem akarom, hogy beinvitálják Shane-t. Úgy utálom, mikor ezt teszik. Ha egy fiúval sétálok haza- ami persze nem sokszor történik meg- már azt hiszik, hogy barátom van. Ez olyan hülyeség."- gondolkodtam. Az égre néztem és feltűnt, hogy nemsokára esni fog. -Ömh... Shane. Azt hiszem esni...- nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen a nyakunkba szakadt az ég.- Basszus, gyere! Itt a lakásom, gyere be nyugodtan. Elázol míg innen hazaérsz- mondtam mosolyogva és csurom vizesen. Kinyitottam gyorsan az ajtót, hogy ne ázzunk el nagyon- bár lehet, hogy egy kicsit elkéstem vele- és gyorsan bementem. Visszafordultam és Shane-re néztem. -Jössz? |
Kicsivel később, ahogy ketten kimentünk a hatalmas, betonbörtönre hasonlító épületből, barátságos családi házak vettek körbe minket.
Lizzy elmutatott egy irányba, hogy ő merre lakik, és megkérdezte, megyünk-e együtt haza. Bár én majdhogynem az ellenkező irányban laktam, mégis úgy gondoltam, rámfér a séta, főleg, hogy szinte semmit nem csináltam a tréning alatt.
- Menjünk. - feleltem röviden, és megindultam a lakása irányába.
Nem igazán ismertem ezt a környéket, lévén, hogy másmerre lakok, de ez a falu elég kicsi, ráadásul keskeny kis utcái és régies stílusú épületei, bármerre megy az ember, ugyanolyan logika alapján vannak elrendezve, így szinte lehetetlen eltévedni: Ha központba akarsz jutni, egyszerűen a legszélesebb utat kell választanod, ami mellet maximum két kisutca ágazhat el, szóval egész könnyű itt tájékozódni.
- Innen merre? - kérdeztem Lizzy-t az egyik elágazáshoz érve. |
A bambulásomból Shane ébresztett fel. És tényleg igaza volt, hogy vége a mai gyakolatnak. Nagyon is örültem neki. -Ömh... Igen, mehetünk. Én is végeztem mára- mondtam mosolyogva.- És igen, Lizzy. Sokszor nekem se megy a nevek megjegyzése- mosolyogtam rá bíztatóan.- Egyébként te merre laksz?- kérdeztem hirtelen. Közben kiértünk a kiképzőtáborból.- Én arra- mutattam jobbra, fel egy kis utcára.- Azt gondoltm, ha nem gond, esetleg hazasétálhatnánk együtt. De tényleg csak akkor, ha nem baj. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy tolakodó voltam-e vagy sem, de abban a hiteben ringattam maga, hogy nem. Remélem, hogy tényleg így volt és nem csak én érezetm így. Nem akartam megszólalni, csak vártam, hogy válaszoljon és megtudjam, hogy szeretne-e velem sétálni. |
Gondoltam, hogy hajráf; elég érdekes lett volna, ha 'igazi'. De azért megkönnyebbülés volt az ő szájából is hallani.
Miközben mi beszélgettünk, a csoport befejezte a tréninget, amiből mi - hál' istennek - kimaradtunk.
- Nem megyünk mi is? Úgy látom, mindenki végzett, és a kiképzőtiszt sincs már sehol.. - forgdultam körbe, másodszorra is ellenőrizve.
- Mára ennyi volt, nem? Legalábbis én végeztem. És te.... Lizzy, ugye? - kérdeztem némi bizonytalansággal a hangomban. Sosem tudtam jól megjegyezni az emeberk nevét, illetve arcát, összekapcsolni a kettőt meg végképp nem... A születésnapokról, vagy egyéb dátumokról meg ne is beszéljünk...
- Bocs, nehezen jegyzem meg a neveket.. - szabadkoztam egy vállrándítás kíséretében.
- Megyünk? - kérdeztem, szinte meg sem várva a válaszát. Kicsit kezdtem magam kényelmetlenül érezni a "tömegben"... |
A kérdésre egy pillanatra leblokkoltam. Nem tudtam mit válaszoljak. Magam se tudtam miért hordom mindig ezt a hajráfot.
-Igazából ez csak egy hajráf- mondtam.- Nekem afféle szerencsehozó tárgy. Azt én magam se tudom, hogy miért van mindig a hajamban, de ez van. Egy berögzülés, hogy mindig felrakom- mosolyogtam rá kedvesen.
A következő kérdésére nem igazán tudtam mit feleni. Nem tudtam mit kéne válaszoljak arra a kérdésre, hogy akadályoz-e a manőverfelszerelés használatában.
-Nem tudom- mondtam végül egy vállrándítás kíséretében.- Még nem volt komolyabb alkalmam igazán használni a felszerelést. Bár eddig még nem okozott gondot.
Most, hogy jobban megnéztem Shane-t, rájöttem, hogy egész aranyos. Sose gondoltam, hogy egyszer ezt fogom gondolni, de Shane igazán jóképű srác. Ilyen lenne az érzés, mikor valaki megtetszik nekem? És végre valaki, akinek nem hétköznapi színű a haja. Upsz... Talán egy kicsit sokáig bámultam. |
Kezdtünk kicsit sokan lenni, és a helyzet is egyre kínosabb lett, ahogy senki nem beszélt, csak vártunk egymás bagatel kérdésekre feltett válaszaira, így inkább az újonnan jött lányra koncentráltam. Azaz próbáltam figyelni arra, amit mond, de -valahogy- elvonta a figyelmemet a hajából kilógó két kék füle.
- Öhm.. És Shane vagyok. - válaszoltam, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy bámulom.
Végül úgy döntöttem, csak rákérdezek, bajom nem nagyon lehet belőle, nem?
- Izé, bocs, ha bunkó vagyok, de... Az a két fül.. Miért van.. rajtad? - kérdeztem kissé elvontatottan, minden szót kétszer átfogalmazva, hogy lehetőleg ne sértsem meg.
Érdekes volt, még senkin sem láttam ilyet, csak cosplayeken.
- Nem akadályoz a manőverfelszerelés használatában? - kérdeztem, hangosan gondolkodva. |
Ahh, kiképzés. Pedig már azt hittem, hogy túl vagyunk rajta. Sose szerettem gyakorlatozni. Mindig is egy kicsit lustácska voltam. Jé, néhányan nem csinálnak semmit. És jól látom, hogy... Neeee.... Ez most komoly? Komolyan itt van egy Katonai Rendőr? De mégis mit akarhat itt? Hmmm.... Azt hiszem jól fogok szórakozni.
-Hello! Elisabeth Evans vagyok. De hívjatok nyugodtan csak Lyzzei-nek- mutatkoztam be gyorsan. Mind rám néztek, mikor megszólítottam őket. Nem csoda, hisz valószínűleg megzavartam egy beszélgetést. Hát... Az én formám már csak ilyen. Már sokszor előfordult.
-És ti? Hogy hívnak titeket?- hadartam.- Bocsi. Rossz sokásom, hogy hadarok, ha izgatott leszek, vagy ha új emberekkel találkozok- dörzsöltem meg tarkóm és bocsánatkérőn rájük mosolyogtam.
"Hmmm... Miről beszéljek, hogy ne legyen túl nagy a csend?"- gomdolkoztam, de nem jutott eszembe semmi se.
-Öhm... Amúgy megzavartam egy beszélgetést? Mert ha igen, akkor elmegyek, ha zavarok- mondtam és komolyan is gondoltam. Bár titkon reménykedtem benne, hogy nem kell elmennem, mert azelőtt, hogy találkoztam velük teljesen egyedül voltam. Sose voltam valami barátkozós típus. Segítek ahol tudok, de igaz barátaim eddig nem igazán voltak. Vártam a válaszukat. Vártam, hogy majd elküldenek. És vártam, hogy hátha most találok egy barátot. |
 Inkább csak hallgattam, nem is lett volna mit mondanom. Mikor megtippelte korunkatkicsit meglepődtem, én is tudnék totózni, de holnapig eltartana egy pontos kort mondanom. -Én is annyi...-mondtam már számot nem, Shane előbb beszélt. Ilyen kis körben beszélhettünk, néha megkérdeztünk egy két dolgot. Miután elmondta miért jött át bólintottam, de utána még megkérdezte miért nem gyakorlatoztam. -Tegnap megrántottam a bokám, így kicsit bicegek szóvaal.."kiültettek a kispadra"-mondtam kicsit lenézve a lábamra, de utána újra a kis társaságra pillantottam. |
Csöndben hallgattam Lavinia-t. Velem, illetve velünk ellentétben elég beszédes volt, aminek köszönhetően nem kellett kínos csöndtől tartanom.
Igazából engem is érdekelt, hogy miért lépett át, de nyíltan lehet, hogy nem kérdeztem volna rá; annyira közvetlen azért nem vagyok, így kissé örültem, mikor Rie megkérdezte, és így én is megkaptam a választ.
Feltűnt, hogy milyen választékosan beszél. Ennyit tenne 2 év korkülönbség? Nem hiszem... Talán a Katonai Rendőrség hatása? Hát, éppen meglehet, de igazság szerint ezt sem találtam túl valószínűnek. Talán ilyen családból jött.
- Igen, én 16 vagyok - válszoltam meg egy korábbi kérdését. Rie-re néztem, és elgondolkoztam, hogy válaszoljak-e helyette, elvégre nemrég elmondta nekem, miért nem gyakorol, és én sem szeretek egy sztorit minden embernek külön-külön, sokadszorra is elmesélni, de végül úgy döntöttem, meghagyom a lehetőséget neki.
Közben Lavinia válla fölött átnézve a kiképzőtisztre pillantottam. Nagyban foglalatoskodott valamivel, az osztaggal szinte nem is törődött. Ami ezesetben jól jött; legalább kaptunk egy kis szabadidőt. Bár, van egy olyan érzésem, lesz ennek még böjtje. Elvégre, bár véleményem szerint eléggé jó kondícióban tartom magam, még engem is rendesen megizzasztanak z edzések, ha a tiszt épp szadista hangulatában van, ami elég gyakran megtörténik vele, a mi kárunkra... |
[137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
